Ennek a szabadságharcnak a honvédei nem huszárcsákót, hanem szájmaszkot hordanak, és nem zubbony, hanem fehér köpeny van rajtuk. Ők most a haza legbátrabb harcosai. De katonák vagyunk mindannyian, feladatunk, kötelességünk van.
1848. március 15-én a fóti kastélyban nagyon messzinek tűnt a pesti felfordulás. Károlyi István grófot nem is hozták túlzottan izgalomba a városi események, szokása szerint a birtok, és szívügye, az általa alapított fiatal település („gyarmat”, ahogyan akkor szokás volt mondani), Új-Pest ügyeivel foglalatoskodott. Különben sem volt közéleti ember. A reformkor nagy nyüzsgését csak távoli csodálattal figyelhette. Míg Széchenyi, Wesselényi, Kossuth és a többiek egy új Magyarországról álmodtak és vitatkoztak, ő nagybeteg feleségét ápolta Itáliában.
Amikor ’48 őszén kiderült, hogy a békés forradalom vívmányait, sőt az ország puszta létezését is csak véráldozat árán lehet megóvni, mindenkinek döntenie kellett, vállalja-e a küzdelmet. Az idősödő gróf a fiait küldte a harctérre, ő maga pedig élete talán legnehezebb elhatározására jutott: elfogadta Pest vármegye főispáni tisztségét. Ő, akiről kortársai azt írták, „hivatalt nem keresett s nem vállalt”, aki a politikát addig csak lelkesedő, vagy épp borzongó kívülállóként figyelte, most vezető pozíciót vállalt. Méghozzá a lehető legnehezebb helyzetben, amikor sok évszázados törvények és szokások változtak meg hetek alatt, s közben az ország a szélrózsa minden irányából támadás alatt állt. Ilyen körülmények közt az egyik legnagyobb, s bizonyosan a legfontosabb vármegye igazgatását megszervezni irgalmatlan nagy feladat volt. Ráadásul nem is veszélytelen: Bécsben felségárulónak, lázadónak tekintettek mindenkit, aki bármilyen szinten is részt vállalt a szabadságharc kormányzatában. (A grófot a vereség után vád alá helyezték és be is börtönözték.)
Ma úgy mondanánk: Károlyi István 1848-ban kilépett a komfort zónájából. Mert szembenézett vele, hogy hazáját, szeretteit csak így védheti meg. Háborúban ugyanis mindenkire szükség van. Most is hadban állunk. Az ellenség ismeretlen, láthatatlan, alattomos, bárhol szembe jöhet velünk, bármelyikünk magában hordozhatja úgy, hogy talán soha nem is tudja meg. Karddal, puskával, ágyúval sebezhetetlen – s mégis mindannyiunk kezében ott vannak a fegyverek, melyekkel legyőzhetjük: fegyelem, alázat, szolidaritás.
Ennek a szabadságharcnak a honvédei nem huszárcsákót, hanem szájmaszkot hordanak, és nem zubbony, hanem fehér köpeny van rajtuk. Ők most a haza legbátrabb harcosai. De katonák vagyunk mindannyian, feladatunk, kötelességünk van. Mi, fiatalabbak, ha meg is fertőződünk, nagyon jó eséllyel minden komolyabb probléma nélkül túlesünk rajta. Az idősek számára azonban szó szerint élet-halál kérdése lehet a koronavírus elkerülése. S, mert bárhol, bármikor átadhatjuk a kórokozót, akár még tünetek nélkül is, most akkor vesszük ki részünket ebből a honvédő háborúból a legjobban, ha a lehető legkevesebbet megyünk emberek közé, és gondosan betartunk minden elővigyázatossági szabályt. Most azzal fogjuk meg egymás kezét, ha nem fogunk kezet.
Ahogyan Stefano Bottoni, a bolognai karanténban ragadt kiváló olasz-magyar történész fogalmazott: most az otthonaink a lövészárkok. S gondoljunk bele, mennyivel kényelmesebb hadállás ez, mint azok az ürgelyukak, amelyekben a fronton nagyszüleink, dédszüleink gubbasztottak! Az új ellenség most éppen rájuk pályázik. Ne adjuk őket!
Most nem talpra pattanni kell a magyarnak, hanem ülve maradni, otthon. De az régen volt annyira igaz, hogy „itt az idő, most, vagy soha!” Azzal tisztelgünk a legméltóbban az ennél sokkal nagyobb megpróbáltatásokat vállaló hősök előtt, ha ezt most megértjük.
Balogh Gábor
