Nem is gondolná az ember, milyen megrendítő történet rejlik az anyanyelv nemzetközi napja mögött. Azt, hogy világ nemzetei február 21-én ünnepeljék azt, ami talán mindennél jobban meghatároz egy népet, egy kultúrát, egy gondolkodásformát, Bangladesnek köszönhetjük.
1999-ben ugyanis ez az állam fogadtatta el az UNESCO közgyűlésével, hogy vezessék be ezt az ünnepnapot, a javaslat apropóját pedig egy 1952-es tiltakozás szomorú története adta.
A Dél-ázsiai ország akkor még Pakisztán része volt, a többnemzetiségű állam vezetése pedig hatalmi szóval döntötte el: attól az évtől kezdve az urdu lesz az ország hivatalos nyelve. A bengáli nyelvet beszélő bangladesiek egyenjogúságot követeltek maguknak, és Dakkában, leendő fővárosukban február 21-ére tömegdemonstráción emeltek szót az igazságtalan, soviniszta döntés ellen, amit a pakisztáni rendőrség véres kegyetlenséggel oszlatott föl. A nyelvhasználat alapvető emberi jogáért való akkori kiállás öt bátor ember életét követelte.
A 68 évvel ezelőtti példamutatás nem csak azért bír számunkra különleges jelentőséggel, mert szabadságszerető nemzetként alapvető szimpátiát érzünk az elnyomottak és megalázottak iránt. És nem is csak azért, mert történelmi múltunkból nagyon jól tudjuk, milyen az, amikor nem a számunkra legtermészetesebb és legédesebb szavak formájában hagyhatják el szánkat az öröm, a bánat, a hála és a reménység hangjai. Amíg a Kárpát-medencében a mai napig törvényekkel tiltják, jogszabályokkal, adminisztratív eszközökkel és erőszakkal korlátozzák, hogy a magyarság egy része anyanyelvén kérjen kenyeret a boltban, imádkozzon istenéhez vagy tanuljon az iskolában, addig február 21-ének különleges helyet kell elfoglalnia a szívünkben.
A nagyvilág 2000-ben adózott először tisztelettel a nemzetek anyanyelvei előtt, különös tekintettel a veszélyeztetett nyelvekre: nagyjából háromezret – a bolygó összes nyelvének a felét – tartanak számon kihalás előtt állóként, mivel beszélőik száma már nem éri el a százezer embert. Bár mi sem hallathatjuk olyan magabiztossággal a hangunkat a földön, mint a több százmilliós nyelvi közösségek erejére támaszkodó nemzetek, szerencsére a magyar nyelv ilyen szempontból még nincs veszélyben. Igaz, hogy a mi kiejtett és írott szavaink teremtő ereje nem ível át kontinenseken és nem mozgat birodalmakat, de a Kárpát-medencében és azon túl is felülírja a térképen és a lelkekben húzódó határokat.
Mert gondolhatunk annyi félét a világról, ahányan csak vagyunk, élhetünk a föld bármelyik pontján, egy dolog mindig visszafordíthatatlanul, közös köldökzsinórként köt össze minket: magyar anyanyelvünk. Ezen a napon nyugodtan legyünk büszkék erre.
