Az újpesti zsidóság – A kezdet

A mai Újpest kivételes helyet foglal el a magyar városfejlődésben. Szinte minden város sok évszázados múltra tekint vissza, szabad királyi városként vagy mezővárosként, esetleg faluként, néhány esetben pedig az iparosítás vagy a bányászat fejlődése hozott létre a korábban jelentéktelen településekből iparvárost. Mindezekkel szemben Újpest lényegében a semmiből jött létre. De annyiban is eltér a mai kerület története a többi városétól, városrészétől, hogy míg máshol a polgárosodásban jelentős szerepet játszó zsidóság az egyenjogúsítás, 1868 előtt a már kialakult településeken kapott földesúri vagy másféle menlevéllel betelepülési lehetőséget, az egykori Új Megyeren semmilyen település nem létezett, amikor 1835-ben a terület tulajdonosa Lőwy Izsák nagysurányi tímármesternek engedélyezte egy tímárüzem létrehozását és a községalapítást.

Gróf Károlyi István (1797–1881) főispán, politikus, akadémikus, az ország egyik legnagyobb földbirtokosa. Földjei Fóton, Rákospalotán és a mai Újpest területén voltak. Károlyi grófnak eredetileg nem állt szándékában, hogy új községet, helységet alapítson, célja csupán az volt, hogy az uradalmához tartozó terméketlen pusztaságot bérbeadás vagy eladás útján hasznosítsa, illetve értékesítse. A rákospalotai földjéhez tartozó István-hegyen parcellákat hozott létre szőlőművelésre. Azzal is ösztönözte a betelepülést uradalma területére, hogy céhrendszer és kiváltságlevelek nélküli szabad kereskedelmet és ipart biztosított. Az 1838-as nagy árvíz után sokan telepedtek be Pestről is. De így érkeztek az első zsidó telepesek is, akik megalapozták Újpest ipari fejlődését.

A gróf 1835-ben elfogadta Lőwy Izsák és testvérei (Lőwy Bernát és Joachim) ajánlatát, hogy ne Rákospalotára, hanem a Duna mellé települjenek. A Lőwy által kiválasztott hely, fekvésénél fogva alkalmas volt tímárüzem létrehozására, egyúttal a hozzá tartozó település megteremtésére. A terület a Duna mentén feküdt, ami olcsó vízi közlekedési lehetőséget jelentett és itt volt a Pest-Váci országút, amely a Fővárost a Felvidékkel kötötte össze, azonkívül ezen országútból ágazott ki a Rákospalota felé vezet út, a mai Árpád út. Előnyt jelentett a főváros szomszédsága és az ottani piac közelsége is.

1836-ban újabb zsidó család, a vágvecsei Neuschlos testvérek telepedtek le a „zsidó gyarmaton”. Neuschloss Jakab a 18. század végén menekült el Morvaországból a Nyitra vármegyei Vágvecsére (ma Szlovákia) a korabeli fakereskedelem egyik központjába. Neuschloss Izsák és Bernát új falerakatot, fakereskedelmi vállalatot és ácstelepet létesített a mai Árpád út Duna felőli végén, az északra, Vác felé vezető út sarkán. Ugyanott, csak már közvetlenül a Duna partján építették fel 13 szobás családi házukat. A sokszobás épülethez természetesen műhelyek, raktárak és istállók is tartozott. A tímárüzem és a fatelep után további zsidó iparosok és kereskedők is letelepedtek, nyilvánvaló, hogy terjedt a híre egyebek között a Lőwy család sikeres „honfoglalásának”, hiszen sokan érkeztek Nagysurányból.

Az első telepesekkel egyidőben született „zsidó gyarmat” megnevezés a mai politikai korrektség normái szerint persze akár faji diszkriminációnak, antiszemita beszédnek is tűnhet, valójában azonban a 19. század első felében az ilyen kifejezések más csengésűek, jelentésűek voltak, dehonesztáló szándék nélkül a szokatlannak tetsző fejleményekre reagáltak.

1840. április 5-én született meg a szerződés, amely Károlyi gróf és a betelepülők jogait és kötelességeit rögzítette. Az Alapító oklevélben a „zsidó gyarmat”-ot községnek nyilvánították, és azt „Uj Megyer”-nek nevezték el.

Az Alapító oklevél a község minden tagjának felekezetre tekintet nélkül teljes jogegyenlőséget, ipari és kereskedelmi szabadságot, vallásszabadságot biztosított. Az alapjogok/polgárjogok mellett az oklevél a község építkezéseiről is rendelkezett, ezzel megalapozta Újpest könnyen átlátható utcarendszerét. Leszögezték például, hogy „a házak fő frontjának az utca felé kell nézni, úgy, hogy oda semminémű dísztelen, jó ízléssel ellenkező épületek ne tétessenek…”

Az Alapító oklevél 8. pontja kimondta: ,,Hogy a gyárak, mesterségek és kereskedés minél előbb virágozhassanak, a megtelepedni kívánóknak előre is alá kell magukat vetni azon szabálynak (statutum), melynél fogva magok között sem céheket formálni, sem az ipart megszorító kirekesztő kiváItságos leveleket (exclusivum privilegium) szerezni nem fognak, hanem mindnyájan ugyanazon jussal élhessenek.”

Az Alapító oklevél Záradékában az áll: „Jussa és kötelezettsége van a községnek az Uraság által minden hit, vallás és nemzet különbsége nélkül előterjesztett, házzal bíró három lakos közül választani: 1-ör Egy bírót, 2-or Egy pénztárnokot, ki egyszersmind tanácsbeli hivatalt visel és 3-or Három Tanácsbelit.”

Lőwy Izsák (1793–1847) nagysurányi (Nyitra vármegye, ma Szlovákia) tímármester, az első zsidó telepes, „Uj Megyer” község első bírója. Tanulmányait a dunaszerdahelyi és a pozsonyi jesivában kezdte. Trebitschben világi tudományokat is hallgatott. 1823-ban átvette édesapja nagysurányi talpbőrgyárát. Mivel az Érsekújvári piacon a zsidókat zaklatták, a gyárat Pestre akarta költöztetni. De a pesti tímárcég nem vett fel zsidókat tagjai közé. Egy nagysurányi ismerős révén került kapcsolatba gróf Károlyi Istvánnal, és megállapodtak, hogy a gróf birtokán, a Duna mentén építi fel bőrgyárát. Ő vetette fel egy dunai kikötő létesítésének gondolatát is. Feleségével tizenkét gyermeket neveltek fel.

Fiai közül Lőwy Dávid az újpesti villamosvasút és az Újpest-szigetre (a mai Népsziget, korábban Szúnyog-sziget) vezető híd támogatója, alkotója. Közgyám és másodbíró is volt a községben. Jótékonykodásáról is ismert volt.

Lőwy Izsák lett 1840-ben a község első főbírója. Zsidóként nem esküdhetett a Bibliára, esküjének szövege német nyelven, gót betűkkel íródott.

Lőwy Bernát (1790–1857) tímármester, az újpesti Chevra Kadisha alapítója, és első elnöke. Dunaszerdahelyen és Prágában tanult. Miután vágújhelyi enyvgyára leégett, Komáromban bőrgyárat alapított. A nagyobb piac reményében Pestre kívánta gyárát áthelyezni, de a tímárcéh mint zsidót nem fogadta be. Miután megtudta, hogy gróf Károlyi István rákospalotai birtokán 1834-ben elindult az ugyancsak zsidó Kánitz Joachim posztógyára, testvéreivel felkeresték a még Nagysurányból ismert jószágigazgatót, Burg Károlyt. Végül nem a gróf által felkínált helyen, hanem a Duna közelében Pest határában telepedtek le és építették meg bőrgyárukat.

A Neuschloss család építtette az első újpesti zsinagógát és a családból többek az izraelita hitközség elnökei lettek, de más, városi posztokat is betöltöttek. Neuschloss Izsák fiai közül Neuschloss Bernát, a filozófus Lukács György dédapja „Uj Megyer” pénztárosa, községi tanácsos, valamint a hitközség elnöke is volt. Neuschloss Simon 1851–1853 között újpesti bíró volt, és szintén betöltötte a hitközség elnöki tisztét is.

A család által épített rózsadombi, Apostol utcai szecessziós villát vásárolta meg Aschner Lipót, a Tungsram vezérigazgatója. Aschner deportálása után a házat Adolf Eichmann foglalta el, ott lakott 1944. december 23-ig.

Az első betelepülő családok: Brükszik, Frommer, Kirchknopf, Kunitzer, Lőwy, Milich, Neuschloss, Perlgrund, Schwartz, Stern, Strelizky, Sternberg, Zóbel. 1840 körül, az alapításkor összesen 106 lakosa volt a „zsidó gyarmatnak”.

1844-ben a község nevét Új Megyerről Újpestre változtatták – Lőwy Izsák kezdettől ezt az elnevezést támogatta. 1846-tól már orvosa is lett a községnek, a beköltöző Dr. Seligmann Mór személyében.

Az 1848–1849. évi szabadságharcban újpesti honvédek is részt vettek, többségük a zsidó felekezethez tartozott. Adományokkal is támogatták a magyar sereget. Újpest mai területe a szabadságharc felvonulási terepe, sőt hadszíntér volt: 1849 januárjában Görgey csapatai itt vonultak át Vác felé.

Hitélet

Lőwy Izsák, a zsidó gyarmat létesítője a saját házában nyilvános imaházat rendezett be, hogy lehetővé tegye a mindennapi imádkozást. Az imaház vezetője Stern Márkus rabbi-helyettes volt, aki a gyerekek iskolai – egyházi és világi – oktatását is ellátta.

Az újpesti hitközség 1838-ban, még a település községgé válás előtt megalakult. Elnökévé Lőwy Izsákot választották. 1839-ben közadakozásból zsinagógát építettek a Bocskai utca 7–11. alatt, amelyet 1840-ben szentelték fel. A zsinagógához a telket Károlyi gróf ajándékozta, valamint egy másik telket is adott zsidó temető létesítésére. A hitközség első rabbija (rabbihelyettese) Stern Márkus lett, aki ekkor már a szintén 1840-ben alapított hitközségi iskolát is vezette.

A hitközség a hivatalos könyveit németül, de héber betűkkel írta 1848-ig. 1870-től minden irat magyar nyelvű.

A hitközség alapítói: Lőwy Izsák, Lőwy Bernát, Lőwy Joachim, Lőwy Salamon, Neuschloss Izsák, Neuschloss Bernát, Neuschloss Salamon, Neuschloss Simon, Neuschloss József, Schwartz Móricz, Frommer Mózes, Frommer Dávid, Brükszik Jakab, Kunitzer Sámuel, Milich Simon, Stern Márkus, Strelizky Dávid, Zóbel Ignácz, Perlgrund Ignácz, Kirchknopf Ignácz és Sternberg Joachim.

1867-ben a magyar országgyűlés Andrássy Gyula miniszterelnök beterjesztésére elfogadta a zsidók egyenjogúsításáról szóló törvényt – a képviselőház vita nélkül, egyhangúlag, a főrendiház pedig 64 szavazattal 4 ellenében. Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter a zsidó hitfelekezet belső vitáinak rendezésére, valamint szervezeti és iskolaügyi kérdések megtárgyalására 1868 végén- Izraelita Egyetemes Gyűlést (Zsidó Kongresszus) hívott össze. A kongresszus végül a magyar zsidóság szakadásához vezetett. Külön szervezettként működött a továbbiakban a neológ, az ortodox, és harmadikként egy köztes, „status quo ante”-nak nevezett irányzat. Az újpesti hitközség elfogadta a kongresszusi határozatokat, de konzervatív maradt.

A 19. század második felében egyre többen költöztek az 1868-ban nagyközséggé lett Újpestre. A zsidó felekezetűek száma is nőtt. Az alapítás évében még 106-an, 1870-ben már 350 család, 1525-en éltek Újpesten. A zsinagóga már nem tudta befogadni a hívőket, ezért 1880-ban elhatározták, hogy közadakozásból felépítenek egy új, nagyobb zsinagógát, amelyet 1886. szeptember 23-án avattak fel a Beniczky, ma Berzeviczy Gergely utcában.

A ma is működő neológ zsinagóga 1885–1886-ban épült Böhm Mátyás irányításával Greiner Adolf tervei alapján a Berzeviczy utcában. Az épület az első újpesti reprezentatív középületek egyike. Belső terének kialakítása, a három hajó, az oldalkarzat hasonló a Dohány utcai zsinagógáéhoz. A frigyszekrény feletti karzaton volt az orgona, amely 1944-ben megsemmisült, ahogy a kazettás, kézzel festett mennyezetet sem sikerült az eredeti állapotára renoválni. Csak a mellvéd élte túl a templom elpusztítását.

Egyleti élet

1844-ben alakult meg a Chevra Kadisha, a Szent Egylet, amelynek elnökévé Lőwy Bernátot választották. A Chevra Kadisha a zsidó hitközségeken belül a temetkezési szertartásokkal, a temetők rendben tartásával, valamint jótékonykodással, a betegek és szegények gyámolításával foglalkozik.

Újpesten is létre jött a Bikur Cholim, amely a zsidó hitközségeken belül a beteglátogató és -segítő egylet neve. A beteglátogatás szimpátiából, vigasznyújtásáért, gyámolításért, gondozásért, gyógyításért a Talmud szerint minden zsidónak kötelessége (nemzsidókkal szemben is). Az intézmény a bibliai idők óta létezik.

Az 1890-es évektől az Újpesti Zsidó Hitközség számos intézményt alapított. Ilyen a Talmud-Tóra Egylet, a Maszkil el Dal, amely kamatmentes kölcsönt nyújtott, a Koma-Egylet a szegény házasulandókat segítette. A Salos Szeudot (Szeudósz) Egylet a szombat délutáni harmadik étkezést patronálta.

1897-ben Venetiáner Lajos főrabbi alapította az Újpesti Izraelita Iparos- és Kereskedő Ifjak Egyletét, a Legényegyletet, amely a ma is működő Újpesti Közművelődési Kör elődje.

1924-ben nyílt meg az Aggok háza, amely akkor 20 főt tudott befogadni. Ma is működik az Újpesti Zsidó Szociális Otthon.

Iskola

Az 1840-ben megnyílt első zsidó iskolában ketten oktattak, Stern Márkus rabbihelyettes és Kőnig tanító. Az anyagi nehézségek miatt 1875-ben a hitközség beszüntette az iskola működését. 1921-ig nem is volt zsidó elemi Újpesten. Venetianer Lajos főrabbi nyitotta meg a négyosztályos koedukált iskolát, amely 1944 tavaszáig, a német megszállásig működött. 1929-ben 250 diákja volt az iskolának. A hitközség 1947-ben néhány életben maradt tanulóval újraindította az elemi oktatást, de az iskolák államosításával 1949-benmindez megszűnt.

Rabbik

Újpest első főrabbija, Dessauer Gyula (1832–1883) Nyitrán született tekintélyes rabbi családban. 1860-ban választották az Újpesti Hitközségi főrabbijává. 1867-től teológiai műveket írt, ezért lemondott a rabbiságról.

Dessauer Gyula után a nagykanizsai születésű, jeles rabbidinasztiából származó Stern Albert Áront (1826–1888) választották rabbivá. Stern szintén egy rabbidinasztia jeles tagja volt. Apja Stern Jákob Léb, Nagykanizsa, majd Sárvár rabbija (dájánja). Apósa Fassel Beer Cvi-Hirsch Nagykanizsa főrabbija. Az ő kezdeményezésére alakult meg 1871-ben az Újpesti Izraelita Nőegylet, amely tevékenységével kiemelkedett a jótékonysági egyesületek közül. Vallásújító, reformer törekvései miatt 1884-ben lemondásra kényszerült. Nevét Szterényire változtatta. Elköltözött Újpestről, Pesten telepedett le, rabbi tevékenységet élete hátralevő évei során nem folytatott. 1885-ben mint magánember az „Izraelita Reformált Egyház” alapítására kért hatósági engedélyt, amit Trefort Ágoston, vallás és Közoktatási miniszter elutasított. Fia, Szterényi József báró (1861–1941) kereskedelemügyi miniszter volt 1918-ban, a harmadik Wekerle-kormányban.

Stern távozása után sokáig főrabbi nélkül maradt a közösség. Pályázat útján került 1897-ben a lugosi főrabbi, Venetianer Lajos (1867–1922) Újpestre. Venetianer Kecskeméten született, ahol édesapja rabbiként (dájánként) működött. A gimnáziumot a kecskeméti piaristáknál végezte. Rabbinikus tanulmányait édesapjánál, és Fischmann Simon kecskeméti főrabbinál kezdte, majd 1881-ben beiratkozott a Rabbiképző Intézetbe. Rabbivá avatása után Löw Immanuel rabbit segítette Szegeden. 1896-ban választották Újpest rabbijának. Tagja volt az Izraelita Magyar irodalmi Társulat, az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület, a Szünidei Gyermektelep, az Izraelita Nőegylet Országos Szövetsége és az Országos Rabbi Egyesület vezetésének. Az Országos Rabbi Képző Intézet docense, vallástant, Bibliát, zsidó történelmet tanított.

Friedmann Dénes (1903–1944) főrabbi, a Magyar–Zsidó Szemle című folyóirat szerkesztője, a Jüdisches Lexikon, a Magyar zsidó lexikon és a Révai nagy lexikona munkatársa. 1927-ben avatták rabbivá, haláláig újpesti főrabbi, 1939-től a Rabbiképző Intézet teológiai tanára volt. 1944-ben Auschwitzban ölték meg.

Ortodox hitközség

Az Izraelita Egyetemes Gyűlés (Zsidó Kongresszus) után néhány család kivált a hitközségből, és önálló imaházzal megalakította az Újpesti Autonóm Ortodox Hitközséget, amelynek elnöke Reich Ignác lett. Az első ortodox főrabbit 1910-ben választották meg: Goldmann József 1938-ig maradt az ortodoxok vezetője.

1929-ben Wollner Samu hitközségi elnök felhívására közadakozásból a hitközség templomának pincéjében megépült a mikve, a zsidó fürdő. Építése közben forrásvízre bukkantak, ezt használták a fürdéshez. Ugyanebben az évben megalakult az Orthodox Szombattartók Szövetségének Újpesti Csoportja, amelynek díszelnöke Goldmann József, elnöke Wollner Samu lett. Az ortodox hitközségen belül működött a Tiferet Bachurim Ifjúsági Egyesület, valamint Nőegylet és Leányegylet is. (Tiferesz, Tiferes Bachurim jelentése ’ifjak dísze’, vallásos ifjúsági szervezetek neve.)

1930-ban az ortodox közösség a kiváló hitszónokot és Talmud-tudóst, Wachsmann-Leichtag Ábrahámot választotta dájánná, azaz rabbihelyettessé. Rabbinikus teendői mellett Wachsmann-Leichtag vezette az ortodox Talmud-Tóra Iskolát, valamint 22 kötetben, ábécé sorrendben összeállította a Talmud és Midrás anyagát, mintegy 24 000 ezer mondást dolgozott fel, hogy bárki könnyedén rákereshessen.

Wachsmann-Leichtag Ábrahámot Auschwitzban ölték meg. Fia túlélte a holokausztot, az Amerikai Egyesült Államokba költözött, ahol rabbi lett.

Goldmann József halála (1938) után fia, Goldmann Lipót lett a főrabbi. A holokausztot a pesti gettóban élte túl. Népes családját Auschwitzban elpusztították.

Lipót, a Goldmann család egyetlen túlélője az Amerikai Egyesül Államokba, Brooklynba emigrált, ahol imaházat és tanházat (Bét-Hamidrást) vezetett. A zsinagóga homlokzatán az Újpest felirat olvasható héber betűkkel.

Az ortodox közösségből mindössze 80-an élték túl a munkaszolgálatot és a deportálást. A visszatérők helyreállították az imaházat, de később elhagyták az országot. 1975-ben már csak egyetlen ortodox család élt Újpesten.

Az Újpesti Zsidó Hitközség 1945 után

A holokausztot nagyjából 2000 zsidónak minősített újpesti polgár élte túl. Az Újpesti Zsidó Hitközség 1946-banújraalakult dr. Murányi Miklós főrabbivá és Schwartz Jenő elnökké választásával. Egy évvel később befejeződött a feldúlt zsinagóga renoválása. A padokat Hajós Alfréd tervezte. Az udvarban emlékművet építettek az áldozatoknak, amelyet 1948. július 25-én avattak fel. Az eseményen részt vett Tildy Zoltán köztársasági elnök is.

A Szabad Újpesti Zsidó Élet című újság adatai szerint 1945 és 1948 között 181 esküvő köttetett, 141 gyerek született, és 48 kikeresztelkedett tért vissza a zsidó egyházba.

Ma a Hitközségnek közel száz tagja van. Működik az Újpesti Zsidó Szeretetotthon és az Israel Sela fogyatékosokat gondozó otthon.

Az újpestiek minden év júliusában fáklyás menettel emlékeznek a mártírokra.

Újpesten 1945 után rabbi tisztséget viseltek:

Domán István

Schőner Alfréd

Raj Ferenc

Deutsch Róbert

Landeszmann György

Frölich Róbert

Markovits Zsolt

Radnóti Zoltán

Deutsch László

A jelenlegi rabbi: Szerdócz J. Ervin (előtte 2008-tól 2014-ig rabbihelyettes).

Bazsó Gábor – Iványi János

Az újpesti zsinagóga és a Mártír-emlékmű

Az újpesti zsinagóga (Bazsó Gábor)

Az első újpesti zsinagóga 1839-ben épült a Bocskai utca elején. Az épületről rajzot vagy fotót nem ismerünk, valószínűleg az Árpád út két oldalán álló ún. Meszhart-házak 1953–1954-ben történt építésekor bontották le. Helye ma közterület a Lőwy Izsák utca Bocskai utcába torkolló végén.

1885–1986-ban építették fel a Berzeviczy utcában ma is működő neológ zsinagógát. A korabeli sajtó tudósításai szerint Greiner Adolf budapesti építész tervezte, a kivitelezést Böhm Mátyás építőmester irányította.

Greiner Adolf a zsinagóga építése előtt egy évvel, 1884-ben telepedett le Budapesten és kapott engedélyt az építészeti ipar önálló gyakorlására. Első lakása a Dohány utcai zsinagóga szomszédságában volt. Tanulmányait és korábbi tervezői tevékenységét nem ismerjük, csupán azt tudjuk, hogy 1881-ben Salgótarjánban kötött házasságot. 1889–1899 között jelentős vállalkozói tevékenységet folytatott, tizenöt nagy bérházat épített fel Budapest VI., VII., VIII. kerületében, többségüket saját beruházásként. Vagyonosodását a tulajdonában megtartott bérházakon kívül saját lakóháza is tükrözte, amelyet a Délibáb utca Városligetre néző sarkán épített fel az 1890-es években, több ütemben. A nyolc szobás ház mellett istálló, kocsiszín és személyzeti lakások voltak. Greiner 1903-ban csődbe jutott, a villából ki kellett költöznie. Ezt követően állványkölcsönző vállalatot működtetett. 1927-ben a Budapesti Építőmesterek Ipartestületének évkönyve a szakma még élő nagy öregjei között említi. Az újpesti zsinagógán kívül más középületét nem ismerjük. Neoreneszánsz, illetve neobarokk stílusú lakóházai a korszak budapesti építészetében általánosan használt megoldásokat magas színvonalon alkalmazzák.

A zsinagóga mintaképeként több tekintetben az 1854–1959 között épült, Ludwig Förster bécsi építész által tervezett Dohány utcai zsinagóga szolgált. Az alaprajzi elrendezés, a színes téglákkal díszített homlokzatok, a félköríves ablakok és a toronysisakok formája is emlékeztet a pesti főtemplomra. A keleties elemekkel gazdagított „félköríves romantika”, a „Rundbogenstil” stílusát más műfajokban már tizenöt-húsz éve nem alkalmazták, de az 1880-as évek zsinagógaépítészetében még uralkodó volt. A téglalap alaprajzú zsinagóga a tórafülkét magábafoglaló rövid oldalával néz az utca, azaz kelet felé. Homlokzata közvetlenül a kovácsoltvas kerítés mögött emelkedik. Az eredeti bejáratok az oldalhomlokzatok közepén nyílnak. A tornyok oldalhomlokzatán levő ajtó a karzatokhoz vivő lépcsőházba vezet. A jelenlegi főbejárat a tórafülkével átellenes oldalon, a szomszéd lakóház kerítésfalának közelében található. A telek adottságai előnytelenek a reprezentatív középület számára. Úgy tűnik, hogy az újpesti neológ közösség annyiban konzervatív volt, hogy nem akart bejáratot az utca felől. A főbejárat ugyan rejtve van, a zsinagóga mégis harmonikusan illeszkedik kisvárosias környezetébe. Zömök tornyaival úgy emelkedett az egykori földszintes épületek fölé, hogy jelezte a kultusztemplom funkciót, de méretei nem nyomták el a szomszédos házakat. A hagymasisakkal koronázott tornyok között díszes keretű körablak helyezkedik el, amely alatt magyarul és héberül olvasható Ézsaiás próféta könyvének egy mondata: „Az én házam minden nemzet imaháza, így szól az Úr. Esaj 56,7”. A falakat vörös és sárga színű téglából rakott, átlós raszterű minta díszíti. A párkányok, nyíláskeretezések és a tornyok felső szintjén megjelenő falsávok vakoltak.

A belső tér kialakítása a Dohány utcai zsinagóga elrendezését követi. Az épület három hajós, oldalkarzatos elrendezésű csarnok. A mellékhajók végeiben találhatók a lépcsőházak. Indás-rozettás fejezetű öntöttvas oszlopok földszinti sora tartja a karzatot, amelyen ritkábban elhelyezett ugyanilyen oszlopok támasztják alá – kereszt alakú öntöttvas „vállkövek” közbeiktatásával – a födémszerkezetet. A vállkövekről haránt irányban félköríves hevederek indulnak, amelyek monumentálisan tagolják a teret. A karzatok fölött kisebb, a főhajóban magasabb ívek tartják a mennyezetet. A vállkövek másik két szárán kisebb oszlopok állnak, amelyekre a főhajó gádorfalát tartó gerendák támaszkodnak. Az 1945 előtt erőteljes színekkel, burjánzó ornamentikával kifestett mennyezet négyzet alakú szakaszait kazettákkal övezett nagy körök díszítették.

A művészettörténeti szakirodalomban találkozhatunk annak említésével, hogy 1896-ban pályázatot írtak ki neológ zsinagóga tervezésére Újpesten, s az első díjat és a megbízást Böhm Henrik és Hegedüs Ármin nyerte el – akik három évvel később az újpesti városházát tervezték. Ezt az információt tévesnek tartjuk, mert a hitközségi iratok és visszaemlékezések nem tudnak ilyen tervpályázatról. A Berzeviczy utcai tekintélyes méretű zsinagóga felépülte után tíz évvel annak nem is lett volna értelme. Az eredeti épületet nem tervezhette a Böhm-Hegedüs szerzőpáros, hiszen ők csak 1890-ben, illetve 1891-ben szereztek diplomát a budapesti Műegyetemen.

A zsinagógát 1909-ben nyugat felé bővítették Baumhorn Lipót (1860–1932) terve szerint. Baumhorn győri középiskolai tanulmányok után a bécsi Technische Hochschulét végezte el. 1884–1894 között Lechner Ödön irodájában, ezt követően önálló tervezőként dolgozott, de egész életművében felismerhető a magyar nemzeti stílus megfogalmazására törekvő, iskolateremtő mester hatása. 1888-ban nyerte meg az esztergomi zsinagóga pályázatát, ezt még huszonnégy zsinagóga építése és átépítése követte. Baumhorn zsinagógaépítészetében 1906 körül vált jellemzővé az egyszerűsödő, a modern építészetet megelőlegező eszköztár, amelynek elemei markánsan jelentkeznek az Újpesti zsinagóga nyugati homlokzatán. Az alig látható hátsó homlokzatot főhomlokzatként képezték ki. A nyerstégla mintázata követi a másik három homlokzaton meglévőt, csupán a falmezők átlós rácsozata sűrűbb kissé. A tagolóelemek is téglából készültek, a keletinél nagyobb rózsaablakot kőrács díszíti. A Baumhorn alkotta rózsaablak-típus a tervező több 1906-1909 között felépült zsinagógáján hangsúlyos elemként szerepel, így az Aréna útin (Budapest XIII. Dózsa György út 55.), az újvidékin, továbbá a ma már nem álló, 1907-ben épült makói zsinagógán is. Utóbbi helyen a körablakot övező, vörös téglacsík is megjelenik, amely modern gesztussal, a vállvonal kiemelése nélkül fordul át. A nyugati szakasz mellett az épületbelsőben is felfedezhetjük Baumhorn egyéni formaképzését. A bima, azaz a Tóra felolvasására szolgáló pódium, kőből készült, egyedi megformálású rácsos mellvédje valószínűleg az ő terve alapján készült.

1944-ben zsinagógát kifosztották, újjáépítésére 1946-ban került sor. A karzatok fafödémei olyan mértékben tönkrementek, hogy – az öntöttvas oszlopok felhasználásával – azokon felülbordás monolit vasbeton födém készült, fa járófelületekkel. A fentebb említett mellvédet leszámítva a berendezés nem élte túl a vészkorszakot. A frigyszekrénynek, a karzatmellvédeknek csak az alapformája emlékeztet a régire.

A padok 1946-ban Hajós Alfréd (1878–1955) tervei alapján készültek Eichel Dezső újpesti Minerva famegmunkáló- és faárugyárában. Hajós kiemelkedő szerepet játszott a nyilasterror, illetve az ostrom következtében romossá vált zsidó közösségi épületek helyreállításában.

A frigyszekrény feletti karzat volt az orgona eredeti helye, de az 1910-ben felállított hangszer is elpusztult 1944-ben. A jelenleg használt és a kecskeméti zsinagógából származó orgona a szemben levő karzaton áll.

A zsinagóga Újpest egyik első reprezentatív középülete volt. Építészeti megformálásának magas színvonala már az 1880-as években jelezte, hogy az ipari peremtelepülés önálló kulturális arculatú várossá szándékozott válni, mint ez a XX. század elejére meg is valósult.

Az újpesti Mártír-emlékmű (Iványi János)

„Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet” idézi a felirat Izajás (40.1) prófétát az újpesti Mártír-emlékmű udvari homlokzata.

Az Újpesti Izraelita Hitközség 1947-ben építészeti pályázatot írt ki az Újpestről elhurcolt és a lágerekben elpusztított áldozatok emlékére. A dr. Bonta János és Kőrösi Marianne által benyújtott „Kegyelet 1944” jeligéjű pályamű ugyan II. helyezést nyert, de a hitközség ennek a megvalósítására adott megbízást Fodor Imre vállalkozónak. Az eredetileg fehér márványból elgondolt emlékmű – az adott korszak építőanyag-szegény körülményei között – végül is téglából épült. Külső felületeit szabályos kötésű kőburkolattal látták el és kissé kiugratott, durvább megmunkálású lábazattal. A József Attila utcai homlokzaton a párkány alatt Kiss Edit képzőművész reliefjei idézik a vészkorszakot négy táblaképen, az 1944. június 24-i magdolnavárosi (ma: Angyalföld v.á.) pályaudvarra történő erőltetett menettől (a gr. Apponyi Albert utcát ennek emlékére nevezik Mártírok útjának Újpesten) az embertelen körülmények között végzett kényszermunkán és a megsemmisítő táborokon át a lágerek felszabadulásáig.

Az emlékmű belső felületei egyszerű vakolt és meszelt felületek az ottmaradottaknak emléket állító fekete gránitlapokkal, amelyeken nagyjából 9600 név olvasható, megemlékezve további 3000 név nélküli munkaszolgálatosról is, akiket ugyancsak Újpestről hurcoltak el. A kiemelt, oromzatain a mózesi kőtáblákkal díszített helyiségben a környékről – Rákospalotáról, Szentendréről – deportált áldozatok nevei olvashatók az emléktáblákon.

A táblák alatti padka azt a célt szolgálja, hogy a látogatók erre tegyék az emlékezés kavicsait (köveit). A zsidó hagyomány szerint az olyan sír, amelyen nincsenek kövek, elhagyott sír. (A kőrakás hagyománya ősi temetési szokásra utal. A halottat azonnal el kellett temetni, de hogy a Közel-Kelet sivatagi homokját ne fújja el a szél, a friss (homok)hantot kővel be kellett takarni).

A megvalósult Mártír-emlékmű tervezői mindketten 1939–1942 között a Királyi Iparművészeti Iskola hallgatói voltak. Az iskola az 1910-es években Györgyi Dénes vezetésével színvonalas belsőépítész képzést indított, ahol nagynevű építészek, köztük Weichinger Károly – dr. Bonta János tanára itt és később a Műegyetemen is – mint a Városépítési és Középület-tervezési Tanszék vezetője tanított.

A pályázat közösen elképzelt koncepcióját az 1945 után már műegyetemi hallgató Bonta János „ültette át” az építészet nyelvére Weichinger professzor konzulenssége mellett. Az épület bizonyos mértékig tükrözi a római iskola szellemét. (A római iskola a templom /szakrális/ építészet területén a modern szellem egy irányzata. Magyar képzőművészek /és néhány építész/ egy köre az 1930-as években a római Magyar Akadémia ösztöndíjasaként Rómában tanulmányozta a klasszicista irányba hajló, de a modern technológia vívmányait figyelembe vevő irányzatot, amely ugyanekkor bizonyos mértékű ünnepélyes /patetikus/ kifejezési módot is tartalmaz). A római Magyar Akadémiát megjárta Árkay Bertalan is, akinek városmajori plébániatemploma – amit édesapjával, Árkay Aladárral tervezett 1932–1934-ben – mintegy előképe lehetett az újpesti mártíremlékműnek. Félköríves bejárata, a templom kubista tömegét a campanilé-vel (harangtoronnyal) összekötő árkádsora ott a merev megjelenést oldja, a mártíremlékmű egyéni kompozíciójánál azonban az egymásra merőleges irányok az emlékezés méltóságát emelik.

Kiss Edit 1905. november 21-én született Budapesten. A nagybányai művésztelep alkotója volt. Három évig Düsseldorfban a Művészeti Akadémián tanult, itthon Kádár Béla tanítványa volt. Festőként és szobrászként is dolgozott. 1944-ben deportálták, kényszermunkán dolgozott a Daimler-Benz üzemben 1100 nőtársával együtt. 1945. július 4-én tért haza a deportálásból. Embertelen „lágerélményeit” döbbenetes hatású 30 darabból álló sorozatban örökítette meg, amely „Deportálási album”-ként részben vagy egészben azóta a holokauszt-megemlékezések állandó anyaga. Első bemutatása 1945 szeptemberében Budapesten volt. Az újpesti Mártír-emlékmű táblaképeit – egyes visszaemlékezések szerint – Újpest Megyei Jogú Város versenykiírására készítette el, de annak felavatásán már nem vett részt, mert Casablancán át Franciaországba emigrált. 1962-ben Londonba költözött, majd 1966-ban visszatért Franciaországba, ahol önkezével vetett véget életének. A „Deportálási album”-ot örökösei a Ravensbrücki (Holocaust) Múzeumnak adományozták azzal a kikötéssel, hogy a múzeum azt időszakos kiállításokra alkalmanként kölcsönadja.

Az emlékművet 1948. július 25-én avatta fel dr. Murányi Miklós főrabbi. Jelen volt a köztársasági elnök Tildy Zoltán, felszólalt dr. Pesta László államtitkár és Döbrentei Károlyné Újpest polgármestere. Berda József Mementóként című versével tisztelgett az áldozatok előtt, megrendítő szavakkal figyelmeztetve:

„…Isten gyermekei, ezrek ezrei

haltak meg ártatlanul

Tiltakozz ész, lázadj

tiszta emberi érzület

Ami itt történt: maga

az ördögi őrület…”

A szerző ezúton köszöni meg Bartha Rezsőné, dr. Bonta János, Deutsch László, Kőrösi Marianne, Meditz László és Rappaport Zoltán szíves segítségét.

Felhasznált irodalom:

• A zsidó Budapest. Szerk. Komoróczy Géza. Budapest, 1995.
• Az újpesti egyházak és felekezetek története, 1830–1995. Szerk. Sipos Balázs. Budapest, 1996.
• Baumhorn Lipót építész. 1860–1932. Kiállítási katalógus. Szerk. Szegő György, Hadik András. Magyar Zsidó Múzeum, Budapest, 1999.
• Gazda Anikó: A magyarországi zsinagógák ismertetése megyék szerint és a budapesti zsinagógák. In: Magyarországi zsinagógák. Főszerk. Gerő László. Budapest, 1989.
• Oszkó, Ágnes Ivett: Synagogen und Wohnhäuser um 1900. Bemerkungen zum Stil von Lipot Baumhorn. Acta Historiae Artium. 49, 2008. 536–546.
• Szilágyi-Windt László: Az újpesti zsidóság története. Tel Aviv, 1975.

• Zádor Anna: Építészeti szakszótár. Corvina Kiadó, Budapest, 1984.

„Kis Amerika”

1867–1944

Zsidó emancipáció

A kiegyezés utáni gazdasági fellendülésben fontos szerepet játszott a magyarországi zsidók egyenjogúsításáról szóló 1867. évi XVII. törvény, az úgynevezett emancipációs jogszabály, amely mindössze két szakaszból állt: az ország izraelita lakosai a keresztény lakosokkal minden polgári és politikai jog gyakorlására „egyaránt jogosítottaknak nyilváníttatnak”, valamint: minden ezzel ellenkező törvény, szokás vagy rendelet hatályát veszti. A hazai zsidóság előtt ezzel a társadalmi felemelkedés korábban soha nem látott lehetőségei nyíltak meg.

1907-ben lett Újpest községből város, amely akkor 38 ipari vállalata révén Magyarország városai közül ipari termelés tekintetében már a negyedik helyen állt, csak Budapest, Pozsony és Temesvár előzte meg.

A zsidó hitközség 1870-ben 350 családot, 1525 főt tartott nyilván, 1895-ben már 3500, 1908-ban pedig már 5000 főt, nagyjából a lakosság 10 százalékát. Az 1920-as évek végén a hitközséghez tartozó családok száma 4500 volt, hozzávetőlegesen 14 ezer személy. A betelepedő zsidók döntő része gyári munkás, alkalmazott, kisiparos, kiskereskedő volt, csak kis hányaduk tőkés. Az első világháború előtt Újpesten már 55 ezren laktak, magyarok, németek, szlovákok, szerbek, csehek és lengyelek, a zsidók mellett római katolikusok, görögkatolikusok, reformátusok, evangélikusok.

„Kis Amerika”

Az 1881. évi első, majd az 1890-ben hozott második iparfejlesztési törvény kedvezően hatott Újpest gazdaságára is. A zsidóság szerepét a város fejlődésében jelzi néhány jelentős, általuk alapított üzem felsorolása alapításuk éve szerint:

1834. Lőwy Izsák bőrgyára még a község létrejötte előtt működni kezdett.

1834. Lőwy Dávid a Váci út és a Duna-part között 1834-ben fűrészüzemet létesített. A század végére Lőwy Dávid és Fiai Fűrészáru- és Parketta gyára Közép-Európa legnagyobb faipari vállalata lett. A 14 épületből álló gyár 400 munkást és 40 tisztviselőt foglalkoztatott. Gyártottak amerikai parkettát, furnért, fűrészelt keményfa-anyagokat és lemezeket. A hazai piac mellett Ausztriába és Németországba szállítottak.

1840. Neuschloss Simon és Neuschloss Bernát fakereskedése és ácsüzeme.

1840. Neuschloss Simon faáru gyára és építkezési vállalkozása.

1840. Wolfner Lajos bőrgyára, amely a 19. század végére az ország legnagyobb bőrgyára lett.

1844. Blum Ignác gyorskocsi fuvarozási vállalata. Ez a gyorskocsi járat biztosította a személyforgalmat Pest és Újpest között. A vállalkozás az 1848–1849. évi szabadságharcig működött. Blum pénzzel is támogatta a magyar honvédséget.

1847. Lőwy Ármin és fiai Fűszer- és Gyarmatáru Kereskedelmi Vállalata.

1850. Bernauer Lajos Növényolajgyára repceolajat, ásvány-kenőolajat, gépzsírt) állított elő. A gyár a második legnagyobb volt az országban, a 19. század végén már Európába exportált. Mintegy 100 munkást foglalkoztatott. Fióktelepe volt Lang-Enzersdorfban, Bécs mellett.

1856. Weisz Ármin és Fia bőrgyára. Juhbőrkikészítéssel és kristályszóda-gyártással foglalkoztak. 100 munkás dolgozott a gyárban, közülük nagyjából 40 nő.

1860. Neuschloss Bernát megalapította az első magyar parkettagyárat, amelyet gőzfűrészteleppel egészített ki.

1860. Az ország első nagyüzemi enyvgyárát a Leiner testvérek (Simon, József, Samu) alapították a Duna soron. Zselatint és bőrenyvet és szőrmeárut készítettek. Később már 90 százalékban exportra termeltek. A gyárban 350-400 munkás dolgozott. Az 1930-as években a vállalat a leszármazottak, Leiner Miksa, Guidó és László tulajdonában volt. Munkások száma 120, ezek közül 35-40 nő. Főleg exportra gyártottak.

1862. Stern Ignác szesz- és szeszfinomító gyár. Néhány év múlva a szeszgyár Újpest egyik legnagyobb gyára lett, 150 munkást foglalkoztatott. Fő terméke a nyers és denaturált szesz, valamint az élesztő. Ezek melléktermékeiből moslék keletkezett, ezért ökör- és sertéshizlalással is foglalkoztak. 1894-ben Stern Ignác fia, Stern Lajos vette át a gyár vezetését. Nevét Egyedire magyarosította.

1866. Leiner Fülöp Vegyészeti, enyv- és zselatingyárát 1866-ban Budáról Újpestre költöztette. Termékeiket főleg külföldre szállította, a vállalatnak Londonban is volt forgalmazó irodája. Az 1930-as évektől az akkor már részvénytársaságként működő gyárat Leiner Zsigmond, Ferenc és Pál vezette. Munkásaiknak (100-150, közülük 40 nő) munkáslakásokat építettek.

1872-ben létesült Újpesten Egger Béla távírógép-építő üzeme, az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. és a Standard-gyár őse. Az Egger Béla-féle üzem 1901-ben Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. néven költözött Újpestre. Izzólámpákat, telefon- és távíró cikkeket, valamint vasútbiztosító berendezéseket gyártottak. 1906-ban, a korábbi szénszálas izzólámpa helyett a gyár áttért a wolframszálas izzók gyártására.

1875. Martinovics József lószerszámvereték gyára.

1879. Mauthner Testvérek és Társai Bőrgyár. A gyárat Mauthner Mihály alapította. Talp-, felső- és blankbőrt (marhabőrt), valamint gépszíjat gyártottak. 350 munkás dolgozott a gyárban. Exportra is termeltek, főleg Ausztriába és a balkáni államokba.

Mauthner Mihály halála után a gyár igazgatója tanítványa, Wigner Antal lett, aki Kiskunfélegyházáról került Újpestre. Fia, Wigner Jenő (1902–1995) is beletanult a bőrösségbe, de végül fizikus lett. 1963-ban fizikai Nobel-díjat kapott „az atommagok és az elemi részecskék elméletének továbbfejlesztéséért, különös tekintettel az alapvető szimmetriaelvek felfedezéséért és alkalmazásáért.”

1880. Krayer Emil és Társa Festékgyárában festéket, kencét, lakkot és ablaktapaszt gyártottak.

1882. Szurday-Weisz Róbert és Gomperz Ervin Magyar Pamutipar Gyára. Weiss Róbert (1877–1983) 1899-ben nemesi rangot kapott. Nevét 1912-ben változtatta Szurdaira. 1882-től 1936-ig volt a Magyar Pamutipar Rt. vezérigazgatója. Profilja a pamutfonás, szövés, festés, fehérítés, nemesítés, vatta, tisztítógyapot és munkásruha gyártása volt. Különlegességei az „Újpest Gyöngye” sifon, „Palotai Gyolcs”, „Havas-Gyolcs” és „Emke-vászon”. A gyárnak 1400 dolgozója volt az 1930-as években, ennek majdnem fele nő. Szurday számos jóléti intézkedést hozott, így csecsemőotthonokat, betegsegélyező pénztárt, orvosi rendelőt biztosított a munkásoknak és családtagjaiknak. A Magyar Munkaadók Központjának elnöke, Újpest képviselő-testületének tagja, valamit harminc éven át a Magyar Textilgyárosok Országos Egyesületének vezetője Goldberger Leóval együtt. Szurdayt Gomperz Ervin, a Flóra szappangyár tulajdonosa váltotta a vezérigazgatói poszton, aki már korábban is részt vett a gyár igazgatóságában.

1884. Kohn és Fried Vegyészeti gyára kocsikenőcsöt, vegyi- és kátránytermékeket gyártott. 60 munkást foglalkoztatott, évi termelése elérte a 600 vagont.

1889. A bőripar újabb gyárakkal szaporodott: Winternitz Gyula és fia, Strasser és Schönfeld bőrgyár, Fuchs Henrik bőrfestő telepe. Ugyanekkor Gerő Zsigmond bádoglemez és dobozgyárat nyitott, Grünbaum Ede pedig elindította az első magyar forrasztócsöves-öntvény kefegyárat.

1891. Zaorál János Késgyárában, a késfélék mellett borotvákat is készítettek.

1894. Sternthal Miksa Bútorgyár és Faipari Részvénytársasága az első újpesti gépüzemű bútorgyár. Főként saját tervei alapján dolgozott, barokk és szecessziós stílusban. Támogatta az újpesti írókat is művészeket. Sternthal a város képviselő-testületének negyven éven át volt tagja. 1944-ben Auschwitzban gyilkolták meg.

1895. Arányi Adolf Rézműves Üzeme szeszgyári berendezéseket, mosó- és pálinkafőző üstöket, rézcsöveket és fazondarabokat gyártott, exportra is. Ő alapította és építtette az újpesti Aggok házát a Deák Ferenc utca 15-ben. Elnöke volt a Zsidó Hitközségnek és a Chevra Kadishának is.

1895. Nicholson Gépgyár Rt. újpesti hajógyárat Nicholson Fülöp és társai alapították. Hajókat, uszályokat, gőzösöket és kotrókat, valamint ponton elevátorokat gyártottak gabonakirakáshoz. 150-200 munkást foglalkoztattak. Évente 10-15 hajótest készült. Magyarország mellett szállítottak gőzösöket, vasuszályokat, dereglyéket, gabonaszállító gőzösöket és egyéb vízi járműveket Bulgáriába, Romániába és Oroszországba kerekes és csavaros.

1903. Keleti és Murányi Vegyészeti Gyár, Keleti Kornél dr. és Murányi Iván alapították, föld- és vegyi festéket gyártására. A gyár 100 munkást foglalkoztatott, ötödük nő volt. Exportáltak Ausztriába, a Balkán-félszigetre, Oroszországba és Kisázsiába.

1903. Győrffy Kornél Érc-, fém- és vasárugyára. Különlegességei a rézvédőrudak, díszek és díszes bútorvasalások. 200 munkást foglakoztatott, köztük nőket is.

1905. „Phöbus” Villamos Vállalatok Rt. A gyár villamos áramot fejlesztett világítási és erőátviteli célokra, valamint villamos vasutakat épített és tartott üzemben. Áramszolgáltató cég volt, amely elsősorban Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyét látta el, valamint a Magyar Államvasutakat is.

1906. Werkner Artúr Vas- és Acélöntvény Gyár. Váci út 51. alatti telepén lágyvas-öntvényeket és temperált acélöntvényeket gyártottak. 100-140 munkás dolgozott a gyárban. Werkner többeknek lakást és olcsó üzemi étkezést biztosított.

1908. Cherven János Minta-asztalosáru Gyára és Famegmunkáló Telepe. Bútorasztalos-kellékek megmunkálását, gépek és gépalkotórészekhez szükséges modellek készítését végezte.

1912. Alka Vegyészeti Rt., 1913-tól Chinoin.

A Hunnia Csokoládégyár a századfordulón Stühmer, a Gerbeaud és a Wikus mellett Budapest négy híres csokoládégyárának egyike volt. A gyár a mai Görgey Artúr utca 51. alatt volt, 120-150 alkalmazottal. Teszarik Antal mellett másik tulajdonosa, Hajdú Zoltán (1886–1944) Újpest közéletében is jelentős szerepet játszott. Tagja volt a képviselő-testületének, elnöke a Közművelődési Körnek, társelnöke az Önkéntes Mentőegyesületnek. Auschwitzban gyilkolták meg.

Rojkó Annamária: Aschner Lipót, az újpesti topmenedzser

Aschner Lipót (1872–1952) a Nyitra vármegyei Assakürtön (ma Nové Sady, Szlovákia) élő zsidó család második gyermeke. Szülei, Aschner Ármin (1834–1904) kocsmáros, vegyeskereskedő és felesége, Wertheimer Emma (1838–1933) kilenc gyereket neveltek fel.

Lipót mellett három testvére is kötődik Újpesthez. János elvégezte a Műszaki Egyetemet, futballozott, az 1930-as években az Újpesti Torna Egylet atlétikai szakosztályának elnöke. Jakab szintén okleveles mérnök, UTE futballista, majd hivatásos játékvezető lett. Az UTE jégsport szakosztályát is vezette. Dávid az Egyesült Izzó belföldi értékesítési igazgatója, majd a Tokodi Üveggyár igazgatója volt. Deportálták, 1944-ben Auschwitzban gyilkolták meg.

Aschner Lipót Nyitrán végezte el a négy polgárit és egy kereskedelmi tanfolyamot. Több nyelven beszélt, de felsőfokú végzettséget nem szerzett. Már 20 éves kora előtt dolgozni kezdett; 1892-ben irodistaként került az Egger Béla és Tsa. budapesti Huszár utcai cégéhez, az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. elődjéhez, amely a Monarchia egyik legnagyobb elektronikai vállalta volt.

Az újpesti gyártelepen 1901-ben indult el a termelés, Aschner a lámpaosztályt vezette. 1904-ben a cég megvásárolta a volfrámszálas izzólámpa kizárólagos gyártási jogát és megkezdte a tömeggyártást. Az önálló üzletág aligazgatója Aschner Lipót lett. Az első világháború befejezése után előbb a cég kereskedelmi igazgatójává, majd 1921-től vezérigazgatójává nevezték ki. Nevéhez fűződik a Tungsram leányvállalatok létesítése világszerte.

A Tungsram megvalósította a kutatás és gyártás egységét, az alkatrész-előállítás, a termékfejlesztés, a végtermékgyártás és az értékesítés egy kézben volt. Az Egyesült Izzó mellett több sikeres kutatóműhely, laboratórium működött, ahol Aschner előbb Pfeifer Ignác műegyetemi professzor, majd Bay Zoltán fizikus vezetése mellett nemzetközi tekintélyű fiatal tudósokat alkalmazott. Az itt folyó munka számos találmány forrása lett. Itt szabadalmaztatták többek között a fémszálas izzólámpákat, a hosszabb élettartalmú és jobb hatásfokú kripton-xenon töltést. Itt született meg a xerox sokszorosító technika, a televízió őse, a lokátortechnika, itt kísérletezték ki a világszínvonalú rádiócsőgyártást, itt alapozták meg a későbbi televízióképcső-gyártást is.

Az Aschner által bevezetett munkamódszereknek köszönhetően a cég modern nemzetközi nagyvállalattá fejlődött. Tungsram néven része lett a világcégek által létrehozott kartellnek, amelyhez a legnagyobb izzólámpát gyártó cégek csatlakoztak: az amerikai General Electric, a hollandiai Philips, a német Osram és a francia Compagnie des Lampes. Az 1924-ben alakult világkartell elnökének Aschner Lipótot választották.

Aschner távol tartotta magát a napi politikától, de ízig-vérig közéleti ember volt. Anyagilag is támogatta városát, mert szívügyének tartotta, hogy a gyárral együtt fejlődjön az annak otthont adó település is. Erős szociális érzékenységgel rendelkezett, és hobbija a sport volt.

Az 1920-as években Újpest 60 ezer fős város volt. Az Egyesült Izzó központi gyártelepe 6000 munkást, mérnököt, tisztviselőt foglalkoztatott. Aschner számos szabadidő eltöltésére alkalmas helyet (teniszpályát, jégcsarnokot) alakított ki számukra a gyár területén és a Duna-parti sporttelepen (Tungsram strand, csónakházak). Emellett ellátta az Újpesti Torna Egylet titkári feladatát is. 1921-ben a város felkérte az UTE elnöki tisztére, amely a csapat aranykorát jelentette. Ezt a posztot 1934-ig töltötte be. Ő avatta fel 1922-ben az elődje, Szűcs Sándor elnök által kezdeményezett 20 ezer fős Megyeri úti stadiont, amelyet Hajós Alfréd tervezett, és az ország első stadionja volt.

Az Egyesült Izzó területén lévő csarnokban étkeztek a gyár dolgozói, köztük maga Aschner Lipót is minden délben sorban állt. Az épületben volt könyvtár, színjátszókör, kórus, valamint egy tornacsarnok, ahol a birkózó, ökölvívó és asztalitenisz szakosztály kapott helyet. Itt volt Európa első fedett teniszcsarnoka. A kultúrház terasza egyben a külső sportpálya lelátója volt.

Az 1939. évi IV. törvény, amely „a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról” szólt, 12 százalékban állapította meg az ipari és kereskedelmi cégeknél munkát vállaló zsidó származásúak arányát. Aschner úgy tett eleget az előírásnak, hogy munkafelvételt hirdetett keresztény munkavállalók számára, ezzel növelve arányukat. 1944. március 19-én a Gestapo letartóztatta, majd május elején Mauthausenbe hurcolta. Fél évvel később, a Tungsram Rt. zürichi igazgatójának Aschnert 100 ezer svájci frank váltságdíjért sikerült „kivásárolnia” a fogságból. 1945-ben Genfbe utazott, ahol továbbra is a gyár ügyeivel foglalkozott.

1945 telén a szovjet csapatok 700 vagonnyi gépet, alkatrészt szállítottak el az újpesti gyárból, névleg háborús jóvátételként, valójában hadizsákmányként, gyakorlatilag teljesen kifosztva azt.

Aschner garanciával 1947 júniusában tért haza. Azt követően a vállalat aligazgatója volt. Gyenge egészségi állapota ellenére élete végéig bejárt az újpesti gyárba. 1952-ben, 80 évesen hunyt el.

Aschner Lipót felesége, Czettel Anna (Jolán) (1882–1952) Nagyabonyban született. Jól beszélt angolul, németül, teniszezett, bridzselt, és szervezte a társasági életet. A család az újpesti gyártelep terültén lévő villalakásban lakott. 1934-ben onnan költöztek a rózsadombi Apostol utcai villába. (Aschner deportálása után a házat Adolf Eichmann foglalta el.)

Két fiuk született, Endre (1905–1917) és Pál (1908–1998). Pál kiválóan teniszezett és jégkorongozott. A csepeli Neményi Testvérek Papírgyárat vezette, amely az Egyesült Izzó csomagolóanyagait gyártotta. 1940-ben házasodott össze Schillinger Klárával; 1941-ben született fiuk, András. Pált többször behívták munkaszolgálatra, felesége és fia az újpesti gyárban bujkált. A házaspár 1956-ban elhagyta Magyarországot. Válásuk után Aschner Pál újra megnősült. 1998-ban Kanadában hunyt el. Aschner András Ausztráliában él.

Laszip Gábor: Szűcs János

Szűcs János 1919 és 1925 között az Újpesti Torna Egyesület elnöke volt. Szűcs 1885. február 25-én Seidner Johan néven született Püspökszilágyon Seidner Jakab (1858-1939) és Wiederkehr Berta (1863–1935) gyermekeként. Apja a Schreiber Henrik által vezetett újpesti ecetgyárban lett üzletvezető, majd üzemi igazgató, így a család Újpestre költözött. A Seidner család az 1890-es évek végétől a gyártelephez tartozó lakóépületben élt a Váci út Újpesti öböl felőli oldalán.

János az Újpesti Polgári fiúiskola elvégzését követően az Aranyosi-féle Felső Kereskedelmi Iskolába járt, ahol 1901-ben érettségi vizsgát tett. 1898–1899-ben ifjú futballistaként részt vett az újpesti labdarúgás megalapításában. 1905-ben az UTE jegyzője lett, azonban hamarosan külföldre költözött, hogy a kereskedelmi szakmában nemzetközi tapasztalatokra tegyen szert. Három évet Angliában töltött, de élt Németországban, valamint 1910-ben Párizsban is, ahol szőrmekereskedőként dolgozott, miközben nyelvtudását tökéletesítette. 1911-ben hazaköltözött Újpestre és azonnal bekapcsolódott szeretett sportklubja életébe.

1912-ben megalapította az UTE úszószakosztályát, felépíttette a város első uszodáját. 1913-ban a Magyar Úszó Szövetség tanácstagja lett, de vízilabda-játékvezetőként és műugró pontozóbíróként is működött. 1914-ben az UTE ügyvezető alelnökének választották és ettől az évtől a vízbőlmentésről tartott nagy hatású előadásokat és írt könyveket. A sportvezetői elfoglaltságai mellett polgári foglalkozásként szőrmekereskedelemmel foglalkozott és Újpesten, a Váci út 21. alatt lakott. Az első világháború alatt a 32. gyalogezreddel megjárta Szerbiát és Galíciát, őrvezetőként négyszer tüntették ki. Leszerelését követően nevét Szűcs Jánosra magyarosította. 1917–1919 között szállodaigazgatóként dolgozott a budapesti Dunakorzón, a Magas-Tátrában, majd a Balatonon. 1918. május 12-én házasságot kötött apja munkaadójának lányával, Schreiber Olga fővárosi tanítónővel.

1919-ben Szűcs Jánost az Újpesti TE elnökének választották. A következő hat év során a klub korábban nem remélt magasságokba emelkedett. Még ebben az évben újjáteremtette a háború alatt tönkrement uszodát, ismét megalapította a klub megszűnt atlétikai szakosztályát és a Magyar Úszó Szövetség alelnöke lett. A futballcsapatot is felvirágoztatta, az ő vezetése mellett érte el első sikereit a Fogl-testvéreket, Pribojt felvonultató újpesti gárda.

1921-ben újjáalakította az UTE vívó szakosztályát is, majd futballstadion megépítését indítványozta a Megyeri úton. Erre a célra részvénytársaságot alapított és határtalan lelkesedésével, meggyőzőerejével néhány hét alatt elérte, hogy az újpesti polgárok, szurkolók, gyárosok 7 millió korona értékben jegyezzenek stadionrészvényeket. Az összegyűlt összegből 1922. szeptember 17-re elkészült az Újpesti stadion, mely máig őrzi Szűcs János életművét.

1922-ben újjáalakult a birkózó szakosztály és újonnan létrejött a kerékpáros szakosztály. A futballcsapat vezetésével komoly nemzetközi sikereket ért el, irányítása alatt adta az első olimpikont – Fogl II Károlyt – az UTE Magyarországnak. 1925-ben távozott az UTE éléről, azonban ezzel együtt újabb nagy tervet szőtt: kerékpárpályát létesített a stadionban és számos nemzetközi kerékpáros és motoros versenyt hozott Újpestre. Az UTE vezetésének ezt követően is tagja maradt, sőt, megválasztották a klub örökös tiszteletbeli elnökének is. Azonban ideje jelentős részét 1925 után polgári foglalkozásának és családjának szentelte. 1926-tól banki vezetőként dolgozott, majd 1930-tól az apósától átvett ecetgyár irányításával foglalkozott.

1934-ben a Testnevelési Főiskola által indított úszómester képző tanfolyamon ő tanította a vízbőlmentés tantárgyat. Ugyanebben az évben jelent meg újabb könyve „Az úszás története, versenyszabályok” címmel, amit Kugler Sándorral, Bárány Istvánnal és Mérai Jánossal közösen írt. Az 1930-as évek elején ismét a MUSz elnökségi tagja, majd ügyvezető alelnöke és az uszodaépítő bizottság elnöke lett, 1938-ban az úszószövetség örökös tiszteletbeli tagjának választották.

Szűcs János kiemelkedő sportvezetői, társadalmi és szakmai pályafutásának a zsidótörvények vetettek véget. 1940 után minden pozíciójától megválni kényszerült, 1942 elején még az UTE örökös tiszteletbeli elnöke címétől is megfosztották. Társadalmi szereplést még 1944-ben is vállalt, amikor a német megszállást követően az újpesti zsidó tanács tagja lett, ám júliusban megannyi újpesti sorstársával együtt deportálták. 1944. július 8-án került az auschwitzi haláltáborba, ahol 66202-es számú rabként tartottak nyilván. Egy héttel később Buchenwaldba, majd december 29-én Bergen-Belsenbe szállították át. Valószínűleg itt is hunyt el, 1945 első hónapjaiban. 1948-ban a bíróság utólagosan 1945. április 15-ével nyilvánította halottnak.

Szűcs Jánosnak és Schreiber Olgának egy lánya született, Szűcs Veronika zongoraművész (1919–1945), aki Budapest bombázása során vesztette életét.

Szűcs János emlékét ma két helyen őrzik: a zsinagóga mártíremlékművének márványtábláján valamint – 2022 óta – a Szusza Ferenc stadion falának emléktábláján.

Tóth Zsóka: Moskovitz család

István út 6.

Moskovitz Mendel 1795-ben született Gálszécsen (ma Secovce, Szlovákia). Feleségével, Eszterrel itt ünnepelték egyetlen fiuk, József születését 1831-ben.

József 1850-ben feleségül vette Schwartz Rózsit. Az asszimiláció jegyében augusztus 20-án házasodtak hagyományt teremtve a Moskovitz család leszármazottainak. Miskolcra költöztek, és húsz év házasság után itt született, fiuk Moskovitz Mór Mózes (1870–1944). József 1876-tól 1887-ig szatócs volt, valamint pálinkamérést üzemeltetett.

Moskovitz Mór 1894-ben, 24 éves korában költözött Újpestre. Ambiciózus, nyílt eszű, vállalkozó szellemű fiatal ember volt, akit vonzottak a lehetőségek. 1902. augusztus 20-án Újpesten feleségül vette Kohn Herminát (?–1944). A szertartást dr. Venetianer Lajos rabbi tartotta. Hermina szüleinek, Kohn Mórnak és Rubinstein Etelkának kávéháza és étterme volt Miskolcon.

A házaspár a Temető utca 32. alatt kezdte meg az életét, majd az István utca 6-ba költöztek. Öt gyermekük született, László (1903–1975), György (1905–1958), Erzsébet (1907–1944), Ilona (1908–1944) és József (1911–1944). Mór sikeres nagykereskedő lett, Hermina pedig bútorüzletet nyitott egyre bővülő házukban. Hermina testvére, Komlós (Kohn) Sándor és a család más tagjai is betársultak a cégekbe. Később mozit és színházat is nyitottak a nagybani fűszerkereskedés és a bútorüzlet mellett.

A Moskovitz házaspár 1906-ban kezdett el filmeket bemutatni a bútorüzletükben. A nagy siker láttán elhatározták, hogy saját mozit építenek a Tavasz utca 2-ben, a Moskovitz ház és Újpest központjának közelében. Az 1200 üléses Uránia mozit 1910-ben adták át a közönségnek, Komlós (Kohn) Sándor, Hermina öccsének vezetésével.

Moskovitz Mór és sógora, Sándor végig szolgáltak az első világháborút. Mór hatvan százalékos rokkantként szerelt le, Sándor pedig tüdőlövést kapott.

A Moskovitz fiúk, László, György és József a Könyves Kálmán Gimnáziumba járt. A lányokat szintén taníttatták. Sportokban, zenében és művészetekben egyaránt tehetségesek voltak. A család részt vett a társadalmi eseményeken, jótékonysági bálokon. Mozijuk és színházi kapcsolataik révén részei voltak a korabeli művésztársaságoknak is.

György komikus színész volt a kecskeméti színházban és játszott filmekben is. Felesége, a győri Rózsika lett a mozi pénztárosa. Erzsébet dr. Földes Ernő (1897–1944) újpesti tisztiorvos, az Orvosszövetség újpesti titkárának lett a felesége. Meleg szívéről és lelkiismeretes munkájáról volt híres. Ilona, bátyja, László legjobb barátjához, dr. Détsy Ferenc újpesti ügyvédhez ment feleségül, aki ismert bridzsjátékosként időnként Újpestet is képviselte.

László jogi egyetemet végzett. Kiválóan vívott, evezett, zongorázott, komponált és verseket írt. Magas, jóképű, elegáns, mosolygós férfiként a szép nők kedvence volt. Ő nősült meg utoljára. Szerelme, Mária jó barátságban volt a Moskovitz lányokkal, de mivel katolikus volt a szülők mindkét oldalon ellenezték a házasságot. A fiatalok hajthatatlanok voltak és öt év jegyesség után, 1938. augusztus 20-án összeházasodtak.

A Moskovitz szülők emelettel bővítették házukat, hogy házas gyerekeiknek kényelmes, tágas otthonokat biztosítsanak. A család közelségére jellemző, hogy Földes Ernő édesapja, Tata is a Moskovitz házban élt.

A Moskovitz család élete élesen tükrözi a huszadik századi magyar történelmet. Az Uránia mozit a kommunisták elvették a Tanácsköztársaság alatt. Később, a Viczián-féle rendelet után Újpest városa a mozi hivatalos üzemeltetőjeként csendben megállapodott a Moskovitz–Kohn családdal, így az eredeti tulajdonosok tovább működtethették a mozit. A harmincas években a fasizmus előretörésével bizonyos Macskássy László feljelentette Újpest városát, amiért a zsidó mozi tulajdonosokkal van partnerkapcsolatban. A szélsőjobboldali Belügyminisztérium Macskássynak és társának, Boócz Endrénének adta át a mozi üzemeltetését. A zsidó Moskovitz család mozijában hamarosan olyan véres náci propagandafilmeket vetítettek mint a Jud Süss. A Belügyminiszter külön engedélyezte, hogy a diákok napközben is látogathassák a mozit. A vetítések után a nyilas csürhe a környéken rendszeresen félholtra vert általuk zsidónak gondolt embereket, valamint megrongálták a zsidó tulajdonban lévő üzleteket. Macskássy és Boóczné a mozi bevételéből nagyvonalúan támogatták az újpesti nyilas pártot.

Évekkel az Uránia mozi elbitorlása után, a világháború alatt Macskássy László kegyetlenségéről lett hírhedt. Ukrajnában zászlóalj parancsnokként, több ezer munkaszolgalatos gyilkosaként, szadizmusa fogalommá tette a nevét. Kedvenc szórakozásként a meggyötört munkaszolgalatosokat a fákra parancsolta, ahol kukorékolniuk kellett, amíg a nyilasok lőttek rájuk, mint a verebekre. Macskássy a háború után eltűnt.

1944-ben a Moskovitz házban, de külön lakásokban éltek a Moskovitz szülők, Mór és Hermina, nőtlen fiuk, József, dr. Mátrai (Moskovitz) László és felesége, Mária, három és két éves kislányaikkal, dr Földes Ernő, felesége, Erzsébet (Bözsike) és kisfiuk, Péter, dr. Détsy Ferenc, felesége, Ilona és kislányuk, Évike. Csak Mátrai (Moskovitz) György és felesége költöztek el egy közeli házba.

A Moskovitz szülők, Mór (74), Hermina (61), fiuk, József (33), dr. Földes Ernő (47), Földesné Moskovitz Erzsébet (37), fiuk, Földes Péter (12), Détsyné Moskovitz Ilona (36) és kislánya, Földes Éva (5) Auschwitzban lettek a náci gyilkosok áldozatai.

Dr. Détsy Ferenc visszajött a pokolból. Az egykor vidám, társasági ügyvéd családja elvesztése után néhány évvel öngyilkos lett.

Mátrai (Moskovitz) György többszöri munkaszolgálat után került Auschwitzba, ahonnan visszajött. Feleségén, Rózsikán Mengele kísérletezett Auschwitzban. 1948-ban fiuk született, Mátrai László kiváló zongorista lett. Az édesanyján elkövetett szörnyűségek egészségügyi következményei egész életét végigkísérték. 2020-ban halt meg Újpesten, gyermektelenül.

Dr. Mártai László 1944. szeptember végén megszökött a bori kényszermunkából. A hegyeken át, éjszakánként gyalog tette meg az utat Temesvárra, ahol másokkal együtt megalapította a Magyarországi Deportáltak Antifasiszta Szervezetet. A szervezet elnökeként intézte a deportáltak hazautazását. Aktívan részt vett a háborús bűnösök elleni eljárásokban, egy ideig az ügyvédi kamara elnöke volt és vezető ügyvédként dolgozott Újpesten 1970-ig. 1975-ben, a családi ház szanálásra ítélése után egy évvel halt meg.

A háború után a Moskovitz ház alsó lakásaiba idegenek költöztek, majd 1948-ban államosították. A túlélő Moskovitz fivérek, dr. Mátrai László és Mátrai György egy-egy lakást tarthattak meg az emeleten. 1974-ben a házat szanálásra ítélték. A lakók egy hónapot kaptak a lakás elhagyására. A kézzel faragott bútoroknak, hatalmas olajfestményeknek nem volt helye a panellakásokban, amit az állam cserébe odavetett.

2023-ban a Moskovitz család leszármazottai, dr. Mártai László két lánya, unokái, dédunokái Budapesten, az Egyesült Államokban és Ausztráliában élnek.

2021-ben dr. Mártai László Ausztráliában élő dédunokája névváltoztatásért folyamodott. Moskovitz Mario és kisfia viszik tovább a történelem által meggyötört nevet.

Újságcikkek:

Pesti Napló, 1925. október 15.

Utazás az újpesti Uránia-mozi tulajdonjoga körül

Titokzatos közigazgatási ballada a Viczián-féle mozirendelet szellemében

Saját tudósítónktól

A Viczián-féle mozirendelet óta úgyszólván nem volt mozi, vagy mozitulajdonos, akinek a revízióvaI kapcsolatos ügyéről és a vele történt jogfosztásról ne írtak volna az újságok.

Egyetlen mozi akadt csak, amely tudtunkkal eddig nem foglalkoztatta a nyilvánosságot: a főváros tőszomszédságában, az Újpesten épült Uránia-mozi. Erre csak most nyílt alkalom.

Tizenhat esztendővel ezelőtt Kohn Mórné és Moskovitz Mórné újpesti lakosok, Újpesten közmozit építettek. 1919-ben, a kommunizmus alatt vették el a mozit Moskovitzéktol és alig kerültek vissza birtokukba, mikor 1920-ban az ismeretes mozirevíziós rendelet ismét megfosztotta őket tízesztendős tulajdonuktól. Hiába kérvényezték és hiába indokolták ezt azzal is, hogy a család egyik tagja, a mozi üzletvezetője, Komlós Sándor hét és háromnegyed évig volt katona és hogy 60 százalékos rokkant, a mozit elvették és az engedélyt Újpest rendezett tanácsú város közönségére ruházták át.

A város a mozit, amelynek épülete és berendezése a Moskovitz-, illetve Kohn-család tulajdona volt, bérbe vette. A berendezésért 140.000 korona évi bért fizetett akkoriban, az épület évi bérét pedig 60.000 koronában állapították meg. Komlós Sándornak az üzem vezetése fejében havi 2000 korona fizetést és a jövedelemmel kapcsolatosan százalékos haszon részesedést biztosítottak.

Újpest elégedett – a régi tulajdonosok nem

A városi moziüzem az első esztendőben 320,000 korona tiszta jövedelemmel záródott és ezért mintegy jutalomképpen Újpest varosa elhatározta, hogy megfelelő formában szerződik Moskovitzékkal. Ezt annál is nyugodtabban megtehették, mert a minisztérium 1923-as álláspontja szerint „ha az új engedményesnek szakértőre van szüksége, úgy társulhat a régi tulajdonossal, akinek elsőbbséget kell biztosítani mással szemben”.

A város tehát új megállapodást kötött a Moskovitz–Kohn családdal, illetve ennek megbízottjával, Komlós Sándorral és ennek értelmében „a felelős üzemvezetésért” Komlós a bevétel 10 százalékát tartozott Újpest város pénztárába lefizetni.

A megállapodásban kifejezetten befoglalták, hogy Komlós Sándor a város alkalmazottja és minden tekintetben az illető városi tanácsnok intencióit tartozik követni.

A város most is meg volt elégedve az üzemvezetéssel, mert hiszen az 1923–24-es moziidényben 74 millió koronát fizetett be Komlós a városi pénztárba, az 1924–25-ös időszakra pedig 201 milliót.

Kevésbé volt azonban megelégedve a Moskovitz–Kohn-család, amelynek 3–3 millió korona jutott csak havonta a mozi nagy jövedelméből. Sokat tanácskoztak és tárgyaltak, hogy miképpen lehetne a dolgon változtatni, míg végre a család jogászfiának, Moskovitz Lászlónak ötlete támadt.

Elhatározta, hogy összeköttetést fog keresni és megkísérli a moziengedély visszaszerzését.

Az államtitkár öccse akcióba lép

Ekkoriban járt ki Újpestre – ez ennek az esztendőnek az elején történt – Koszó Béla Andor, Koszó államtitkár öccse. Megtudta, hogy Komlós László a mozi visszaszerzésében összeköttetést keres és ajánlkozott, hogy bátyjánál, aki Pantl Kálmán miniszteri tanácsosnak, a moziügyek volt vezetőjének a felettese, ki fogja járni, hogy a Kohn–Moskovitz-család visszakapja moziengedélyét.

Ingyen természetesen nem tesznek ilyesmit – mondotta Moskovitz Lászlónak – és ezért szeretném, ha ön valami ajánlatot tenne.

Moskovitz László eleinte nagyobb összeget, 50 millió koronát helyezett kilátásba a moziengedély megszerzése esetén Koszó Béla Andornak, később azonban ennek kívánságára olyan írást adott neki,amely szerint ha ez vissza szerzi családja részére a moziengedélyt, élete fogytáig nyugodt megélhetést biztosító fizetésű állást kreál a részére a moziban.

A megállapodás után Moskovitz László kérvényt adott be a belügyminisztériumhoz. A kérvény pár nap múlva lejött az újpesti rendőrséghez azzal, hogy itt állapítsák meg Kohnéknak, illetve Moskovitzéknak az életkörülményeit. Újpestről a budapesti főkapitányságra került az ügy, ugyancsak vélemény kiegészítés végett, majd onnan visszakerült a belügyminisztérium illetékes ügyosztályába, ahonnan viszont Újpest város polgármesteréhez küldték át véleményezés végett.

Semsey Aladár polgármester és a városi tanács nem kifogasolták azt, hogy a Kohn–Moskovitz család az engedélyt visszakapja, de hangsúlyozta, hogy emellett ne érje a város érdekeit és jogait sérelem.

Strohmann kerestetik egy mozi engedélyhez

Moskovitz László mindezekről a lépésekről tudomással bírt és örült, hogy az ügye ilyen gyors lépésekben halad előre. Kószó Béla Andor ettől fogva úgyszólván napos vendég volt Moskovitz Lászlóéknál. Naponta hozta az újságot és a híreket, hogy az engedély ugye gyönyörűen halad. Egy szép napon így szólt Moskovitz Lászlóhoz:

– A dolog már komolyan áll és most már érdemben kell valamit cselekedni. Az teljesen kizárt dolog, mint megtudtam – mondotta –, hogy Moskovitz névre engedélyt adjanak, hiszen ez felborítaná az egész engedélyügyet. Szereznünk kell tehát egy strohmannt, akinek valami érdeme van, aki nem zsidó és akinek valami jogcímen kiadhatja a minisztérium az Uránia-mozira szóló engedélyt.

Kószó Béla Andor intézkedett is és bemutatott Moskovitz Lászlónak egy Kézdy Béla nevű állítólagos detektívet, azzal, hogy majd ez fog szerezni ennek a célnak megfelelő embert. Néhány nap múlva Kézdy összehozta Kószót és Moskovitzot egy Macskássy László nevű ugyancsak állítólagos detektívvel, aki viszont tovább főzte az ismerkedési láncot és egy napon bemutatta a társaságnak özvegy Botz Endrénét.

– A nagyságos asszony feltétlen meg fogja kapni a moziengedélyt – mondotta –, mert ő annak a Botz Endre főhadnagynak az özvegye, aki a parajdi ellenforradalom alkalmával hősi halált halt.

A Strohmannok önállósítják magukat

Pontosan nem lehet megállapítani, hogy özvegy Botzné, Kószó és Kézdy, vagy pedig közülük csak ketten, mikor határozták el, hogy jelentést tesznek a belügyminisztériumnak arról, hogy Újpest város a moziját zsidónak adta bérbe és hogy a volt tulajdonosokkal tulajdonképpen szerződéses viszonyban van.

Még nem tudták, hogy milyen módon fogjanak hozzá a dologhoz, annyi azonban bizonyos – mint később kiderült –, hogy már június 28-án elhatározták, hogy Moskovitzékat ki fogják játszani.

Az történt ugyanis, hogy Kószóval együtt özvegy Botzné és Macskássy szerződést kötöttek és ennek a szerződésnek a megkötésétől kezdve az érintkezést is beszüntették Moskovitzzal. — Nekünk önhöz semmi közünk nincs, – mondották – mi önnel nem tárgyalunk, semmi érdekünk nincs ebben.

Kószót bántotta a dolog. Úgy látszik, meggondolta a jogtalanságot, amelyet Moskovitzékkal szemben el akart követni és a közelmúltban elmondotta Moskovitz Lászlónak, hogy ők hárman szerződést kötöttek, melyben megosztoznak a birtokba veendő mozi hozadékán s az ott elfoglalható állásokban.

Újpest meglepődik – Moskovitzék nem kevésbé

Körülbelül tíz nappal ezelőtt nagy meglepetés érte Újpest rendezett tanácsú várost. Leiratot kapott a belügyminisztériumtól, amelyben felszólítják, hogy nyilatkozzék Komlós Sándorral való jogviszonyáról. A város beterjesztette a minisztériumához a Komlósnak adott eredeti »Megbízólevelét« azzal, hogy ez minden tekintetben megfelel a belügyminisztériumi ismert intencióinaik.

A város válasza után hat napra az a hír jött Újpestre hogy a belügyminisztérium elvette a várostól az engedélyt és azt özvegy Botz Endrénére és Macskássy Lászlóra ruházta át. Két nappal a hír vétele után, pontosan október 6-án Moskovitz Mór, a volt engedélyes. Moskovitz László atyja, egy ajánlott expresszlevelet kapott, amelyben dr. Groák László ügyvéd a következőket írja:

„Nagyságos Moskovitz Mór úrnak, Újpest

Ügyfeleim, özvegy Botz Endréné és Macskássy László megbízásából tisztelettel közlöm t. Címmel mint a Tavasz ucca 2. szám alatt levő Uránia Mozgószínház épületének tulajdonosával, hogy a Nagyméltóságú Magyar Királyi Belügyminiszter Úr Újpest városárak a fenti épületben levő mozgóképüzemétől a koncessziót megvonta és 224.98i>925lVIII. számú rendeletével a játszási engedélyt ügyfelem részére adta ki.”

Figyelemmel arra, hogy a mozgóképüzem épülete és egyes berendezési tárgyak ügyfeleim információja szerint a Nagyságod tulajdonát képezik, figyelemmel továbbá arra is, hogy a jogviszonyok békés és az összes érdekelteket kielégítő megoldására ügyfeleim nagy súlyt helyeznek, felkérem Nagyságodat, hogy délután 3–4 óra között, lehetőleg levelem vétele után e kérdések megbeszélése céljából irodámban felkeresni szíveskedjék.

Moskovitz László atyja megbízásából Kószóval együtt másnap délután megjelent Groák irodájában.

Moskovitz Lászlót rendkívül meglepte, mikor az ügyvéd a bérbeadásról kezdett beszélni és kijelentette, hogy nem tud megállapodást kötni.

Közben Kószó is megszólalt, hogy neki is szerződése van özvegy Botznéval és Macskássyval, amely szerint, ha a mozit megkapják, úgy ez hármuké.

– Önnel nem tárgyalok, – felelte dr. Groák – feleimnek önnel kötött szerződése” érvénytelen, mert önnek priusza van, ön büntetett előéletű és ügyfeleim ilyen emberrel nem tárgyalnak. Különben is minden önnel kötött jogügylet – az ön előélete folytán – érvénytelen. Moskovitz László másnap felkereste ügyvédjét, dr. Engel Mártont, akinek a véleményét kérte. Erre annál is inkább szükség volt, mert dr. Groák említette neki, hogy másnap ki fog menni a moziba Újpestre, hogy a leltárat megtekintse, és hogy így meg tudja állapítani, mekkora bérösszeget fizethetnek.

Mit mond a polgármester?

Másnap dr. Groák, Macskássy László és Castiglioni, a budapesti Corso-mozi igazgatója társaságában, akit szakértőnek hoztak magukkal, meg is jelent a moziban. Azóta az ügyben más nem történt.

Felkerestük Semsey Aladár újpesti polgármestert, aki az érdekes moziügyről a következőket mondotta:

– Pár nappal ezelőtt megjelent hivatalomban Macskássy László és felmutatta előttem a belügyminisztérium végzését, amely szerint az Uránia-mozi engedélyét, amely eddig a városé volt, rá és özvegy Botznéra ruházza. Hivatalos értesítést még a dologról nem kaptam. A belügyminiszter felettes hatóságunk és így az engedély megvonása ellen semmit sem lehetek. Azonban a város közgyűlése mindenesetre tárgyalás alá veszi a dolgot. Majd ott elhatározzák, hogy mi fog történni a dologban.

Ez az újpesti Uránia mozgófényképszínház eddigi története, amelyet Újpesten friss szenzációként tárgyalnak az emberek. Minden egyébtől eltekintve, különös pikantériája az ügynek, hogy a belügyminisztérium előbb értesítette egy moziengedély megvonásáról a magánfelet, mint Újpest rendezett tanácsú városát.

Szücs Nándor

Világosság, 1947. április 12.

Népbíróság elé kerül Boócz Endréné, Macskássy Lászlónak, sokezer munkaszolgálatos gyilkosának üzlettársa

Újpesten munkásnyúzónak, nyilasnak és náci gondolkodásúnak ismerték Macskássy Lászlót, az újpesti Uránia Filmszínház tulajdonosát. Macskássy neve fogalom volt a világháború alatt. A hírhedt munkás nyúzó zsidó munkásszázadok, majd zászlóaljak parancsnoka lett és olyan szörnyű kegyetlenséggel bánt alantasaival, hogy szadizmusában túltett a felakasztott nagykátai hóhéron, Murai Lipóton is.

Macskássy László mint ellenforradalmár kapta az újpesti Uránia-mozgóképszínház engedélyét. A filmszínház tulajdonképpen Újpest város tulajdonában volt, amely Macskássy engedélyeinek kiadása előtt társban állott a régi tulajdonossal. A város azonban ezt a társulást nem jelentette be a belügyminisztériumban és ezért Macskássy és társa, Boócz Endréné feljelentették Újpest városát a belügyminisztériumban.

A fasiszta belügyminisztérium méltányolta Macskássy jobboldali érdemeit és a filmszínházat Boócznénak és Macskássynak adta.

A nácizmus uralomra jutása után Macskássy László és Boóczné előszeretettel mutatták be a legvadabbul uszító nácibarát filmeket. Amikor az UFA megjelentette a „Jud Süss“-filmet, Macskássy és Boóczné kieszközölték a tanügyi hatóságoknál, hogy a filmet délelőtt az ifjúságnak bemutathassák.

Minden előadás után a mozi környékén járkáló, zsidó külsejű embereket félholtra verték és a környékbeli zsidó vallású kereskedők üzleteit összetörték.

Macskássy és Boóczné a mozi bevételéből hatalmas összegekkel támogatta az újpesti nyilaskeresztes pártot.

Macskássy mint tartalékos hadnagy betiltotta századában az imádkozást. Akinél imakönyvet találtak, azzal megetette az imakönyv lapjait.

Amikor Macskássy zászlóalj parancsnok lett Ukrajnában, ezrével gyilkoltatta meg a munkaszolgálatosokat.

Kedvenc szórakozása az volt, hogy a munkaszolgálatosokat felvezényelte a fára és az ágakon a szerencsétlen, meggyötört embereknek kukorékolniuk kellett, miközben Macskássy, a hírhedt tömeggyilkos, mint a verebeket lövette le a fáról zászlóaljának tagjait.

Macskássyt nem tudták felelősségre vonni, mert a partizánok – állítólag – agyonlőtték. Társa, Boóczné, azonban, mintha mi sem történt volna, továbbra is Újpesten maradt és ő, aki az újpesti nyilaspártot pénzelte mozijának jövedelméből és az újpesti gettó felállítása idején a városhoz intézett beadványában még kegyetlenebb intézkedéseket követelt, továbbra is folytatni akarta mozis tevékenységét.

Természetesen ebben megakadályoztak őt Újpest város demokratikus polgárai, akik feljelentették náci és nyilas bűncselekményei miatt a politikai rendőrségen.

A népbíróság dr. Piry Gábor tanácsa 14-én tárgyalja a népellenes bűncselekmények sorozataival vádolt Boócz Endréné ügyét, akinek számot kell adni a népbíróság előtt azokról a bűncselekményekről is, amelyeket Macskássy Lászlóval, a több ezerszeres munkaszolgálatos gyilkossal együtt követett el.

Május Katalin: Berger – Friedmann család

A Berger család Putnokon élt (ma Borsod-Abaúj-Zemplén megye). Berger Sámuel szabó és Klein Pepi házasságából hét gyermek született: Irén (1909–1944), Ödön (1911–1992), Lívia (Lili) (1916–1992), Rózsi(1913–1944), Andor (1926–1944). Janka és Erzsébet születésük után nem sokkal meghaltak.

Rózsit, férjét, Bauer Ernőt és két gyereküket, Évát és Sándort Putnokról vitték el Auschwitzba, ott ölték meg őket. Andor munkaszolgálatos volt, 1944 októberében tűnt el.

Ödön az 1930-as évektől Budapesten lakott, túlélte a munkaszolgálatot és a hadifogságot is. Felesége, Prinche Éva és gyereke, István a budapesti gettóban szabadult. Ödön nevét Gömörire változtatta.

A legidősebb Berger lány, Irén fiatalon Budapestre került. 1929-ben férjhez ment unokatestvéréhez, Friedmann (Frigyesi) Ignác Imréhez (1906–1979), aki Berger Sámuel testvérének, Berger Máriának és Friedmann Menyhértnek volt a fia. Nem tudjuk, Mária mikor és hogyan került Budapestre, de itt ment férjhez a jómódú kereskedő Friedmann Menyhérthez.

Imre és Irén esküvőjét a Dohány utcai zsinagógában tartották, az eskető a híres dr. Hevesi főrabbi volt. Viszonylagos jómódban éltek, Irén soha nem dolgozott. Friedmann Ignác (Imre) vállalta felesége húgának, az akkor 15 éves Lilinek a felügyeletét a „Putnokon maradt szülők helyett”.

Friedmannék költözései Lili iskolai anyakönyveiből jól követhetők. Miután Imre az Izzó megbecsült műszerészeként egyre magasabb pozícióba került, lakást béreltek Újpesten a Pöltenberg utcában, az újonnan épült „lakóparkban”. Amikor Györgyike iskolás lett, már ott a közelben, a Jókai utca 6-ban laktak, egy tágas, kényelmes lakásban. A kislány az István út túlsó oldalán lévő Lőrinc utcai elemi iskolába, 1941-től pedig, a Polgári Leányiskolába, a Szent István tér 19-be járt.

A Friedmann család 1944 május-júniusában költözött utoljára, a Tinódi utca 37-be. Ez az utca határolta a gettót. Amikor Irént és Györgyikét elvitték, Imre Dunakeszin hadiüzemben dolgozott munkaszolgálatosként. Csak a háború után tudta meg, hogy családját deportálták. Friedmann Imréné Berger Irént és lányukat, Györgyikét Auschwitzban gyilkolták meg.

Györgyike 1 évvel öregítette magát, mert így remélhette, hogy munkára viszik. 1944. október 3-án, három nappal 14. születésnapja előtt még élt.

Imre kétségbeesetten várja vissza családját. Bűntudat gyötri, azt hiszi, nem tett meg mindent a megmentésükért. „Amióta beszéltem a volt házmesterünkkel, rettenetes elképzelni is. Ő látta Őket a menetben. Mentek, sírva… Mindig erre gondolok, pedig tudom, ennél sokkal nagyobb borzalmakon mentek át. De ezt biztosan tudom. Hogy sírtak. Ezt látom mindig magam előtt…, munka közben, alvás helyett, álmomban, mindig…”

„…közlöm Veled a legújabb értesüléseimet Auschwitzról, attól a két újpestitől, akik Auschwitzból visszajöttek. Az egyik Horetzky Judit, 1 héttel ezelőtt jött haza, és Györgyi egyik barátnője volt. Ő mesélte el, hogy Auschwitzig nem együtt mentek, nem tudott Irénékről semmit, de Auschwitzban találkoztak. Szerinte Györgyinek jó étvágya volt, a legszárazabb kenyeret is megette…” (Részlet Friedmann Imre 1945-ben írt leveléből)

Miután Imre hiába várt, 1947 körül feleségül vett egy Ilona nevű asszonyt, aki a 3 éves kislányával élte túl a budapesti gettót, férje a munkaszolgálatból „nem jött vissza”. Közös gyermekük 1948-ban született. Imre haláláig az Egyesült Izzóban dolgozott.

Sommer család

Jókai utca 26.

Sommer Lajos (1884–192?) a szombathelyi Felső Kereskedelmi Iskolában szerzett érettségi bizonyítványt 1904-ben. 1912-ben kötött házasságot a szintén Szombathely környékén született Pollák (Pataki) Margittal (1889–1973). Az 1910-es években költöztek Újpestre, a Jókai utcába. Az Újpesti Városháza piac felőli oldalán volt üzletük, a Colombus és Társa Fűszer és Gyarmatáru Nagykereskedés. Három fiúk született, Endre (Bandi) (1914–?) faszobrász, Zoltán (1918–?) kereskedő és György (1919–?) női szabó. Egyikük sem tért vissza a munkaszolgálatból. Endre 1943. február 12-én Bjelgorod-Charkownál (Szovjetunió) tűnt el.

Sommer Lajos korai halála után Margit férjhez ment Rottmann Mártonhoz (1875–1953), aki szintén özvegy maradt két gyerekkel, Lászlóval (1913–1941) és Ibolyával (1919–2003).

Rottmann László a Vas utcai kereskedelmi iskolába járt, kereskedő lett. Felesége, Ungár Magdolna (1914–1994), a rákospalotai Ungár Gyula hitoktató és Weinberger Gizella lánya varrónő volt. Magdolna túlélte a holokausztot. László 1941-ben Kassa bombázásánál vesztette életét.

Rottmann Ibolya Bar Micvája az újpesti zsinagógában volt. A négy elemi osztályt az Újpesti Népiskolában végezte. A ravensbrücki női koncentrációs táborba deportálták, onnan 702 nőtársával együtt Kemnitzbe vitték, és egy fegyvergyárban dolgoztatták. Ott szabadult 1945-ben.

1947-ben összeházasodott Köves (Weisz) Imrével (1911–1977). Egy gyermekük született, László (1952).

Ausch László

Ausch Lajos önálló szobafestő és Weiss Friderika fia, László Újpesten született (1913–2007). László kesztyűkészítő szakmunkásként dolgozott. Újpestről vitték el munkaszolgálatra. A háború után hazatért, de mivel hazatérését későn jelentette be az Újpesti Hitközségnél, neve szerepel a mártírok falán. Feleségét 1944-ben elhurcolták, és nem tért vissza.

Ausch László újra megnősült, második felesége Rottmann László özvegye, Ungár Magdolna volt. Jó házasságban éltek, remekül sakkozott, evezett a Dunán, a Magyar Nemzeti Bankban dolgozott.

Képek

Sommer Endre, Pollák (Pataki) Margit, Sommer György, Rottman Ibolya és Aush László

Vásárhelyi Mária: A Zacherok¹

Anyu édesanyjának felmenői, a Zacherok az 1700-as évek első felében Cseh-Morvaországból települtek át Magyarországra. A Zacher nevet – amely valószínűleg a zsidó Zakariás próféta nevéből származik – nem sokkal korábban vették fel, amikor Cseh-Morvaországban minden családfőt vezetéknév felvételére kötelezték.

Cseh-Morvaországban ebben az időben csaknem 14 ezer felnőtt zsidó élt, Prágában volt a Monarchia legnagyobb zsidó közössége, jelentősen előre haladva az asszimiláció útján, amit mi sem bizonyít inkább, mint hogy az itt élő zsidók többsége egymás között is németül beszélt. Az antiszemita beütésektől sem mentes korabeli uralkodót (VI. Károly) azonban komolyan nyugtalanította az egyre bővülő zsidó közösség és „túlszaporodásuk” megakadályozása érdekében rendelettel korlátozta a zsidók családalapítását. Ez a rendelet kimondta, hogy az izraelita családokban csak a legidősebb fiúgyermekek alapíthatnak családot. Emiatt döntött úgy a fiatalabb Zacher fiú, Volf, hogy átköltözik a Monarchia egy másik államába, Magyarországra, ahol ekkoriban viszonylag háborítatlanul éltek a zsidó közösségek.

Zacher Volf Nógrád megyében telepedett le, Farkasra magyarosította a Volf nevet és ott alapított családot. Az egyre terebélyesedő család felnőtt tagjai kezdetben afféle vándorkereskedő életet éltek, faluról-falura járva vásárolták fel, majd adták el a nyersbőrt, a gyapjút valamint konyhaedényeket- és felszereléseket. Később, amikor anyagilag már szilárdabb lábakon álltak, Balassagyarmaton nyitottak üzletet. Zacher Farkas a lélekszámában egyre gyarapodó helyi zsidó közösség megbecsült tagja lett.

Az ő egyik fia volt Zacher Sándor, akinek Luka Franciskával kötött házasságából két fiú gyermeke született; Mór és Sándor. A fiúk az egyszerűség kedvvért egy helybeli leánytestvérpárt vettek feleségül, Lustig Ilonát és Fánit. A helyzetet tovább bonyolította, hogy a lányok édesapja és Zacher Sándor is unokatestvérek voltak, de ennek az ágas-bogas összefonódásnak nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget. Akkoriban az elszigetelten élő, ortodox zsidó közösségekben az ilyesmi mindennapos volt. Lustig Fáni édesanyja Horpács Rozália volt, és Apu, ha egy kicsit ugratni akarta a nagymamám, akkor azt kezdte feszegetni, hogy hogyan keveredhetett ebbe a mélyen vallásos, ortodox családba egy ilyen tréfli, merthogy a Horpács Rozália nem volt zsidó, az biztos. Nagymama eleinte tiltakozott, de az idő múlásával egyre inkább úgy tűnt, hogy maga is elgondolkozott ezen. Ám akár így volt, akár nem, Sándor és Fáni frigyéből született a dédnagyapám Zacher Zsigmond.

Zacher Zsigmondnak és feleségének Lustig Fáninak összesen 11 gyermeke született, közülük egy születésekor, kettő pedig csecsemőkorában meghalt. Így összesen nyolc gyermeket neveltek fel, köztük Friderikát, az én nagymamámat. A Zacherok otthon magyarul beszéltek, de barátaik, ismerőseik kizárólag a helyi zsidó közösség tagjai közül kerültek ki. Nem zsidókkal csak az üzletekben és az utcán érintkeztek. Ők is mélyen hívő, ortodox életet éltek, minden vallási előírást szigorúan betartottak.

A nagymama, Zacher Friderika egy kis Balassagyarmat melletti faluban, Dejtáron született. Hogy pontosan mikor, melyik évben, milyen napon, az soha nem derült ki, mert Zacher Zsigmond nem bíbelődött azzal, hogy minden gyermek születésekor bemenjen a hivatalba anyakönyveztetni az újszülöttet, hanem amikor már két-három gyermek „összegyűlt”, akkor egyszerre jegyeztette be őket az anyakönyvi hivatalban. És persze már nem emlékezett pontosan a születés időpontjára, így ezt csak úgy „saccperkábé” mondta be.

Amikor Friderika három éves lett, a család felköltözött Újpestre, ahol ekkor már kiterjedt zsidó közösség élt. A még ma is álló, Baross utca 29. számú apró házban élt a hétgyermekes család. Újpest ekkoriban még nem tartozott Budapesthez, önálló vidéki település volt és ez később rá is nyomta bélyegét a család sorsára. A dédnagyapám – a családi hagyományokat folytatva – házaló kereskedőként kezdte, egy hátára kötött sok fiókos puttonnyal járt faluról falura, házról-házra, és árulta portékáját; cérnát, varrótűt, fonalat, gatyagumit és mindenféle más rövidárut. Később, amikor elegendő pénzt összegyűjtöttek, az újpesti piacon vettek egy kis tejboltot és attól kezdve nem kellett minden héten útra kelnie, hátán a puttonnyal, hogy megkeresse a kenyérre valót a családnak. Ez óriási előrelépés volt a család életében, nemcsak azért, mert a vándorkereskedő élete nehéz és veszélyes volt, hanem azért is, mert valójában nagyon szégyellte foglalkozását. Amikor egyszer az unokái a pincében megtalálták a jól elrejtett puttonyát és előrángatták onnan, akkor az egyébként mindig jókedvű nagypapa éktelen haragra gerjedt és visszazavarta a gyerekeket a pincébe a „szégyellnivaló” háti-dobozzal együtt. Ettől kezdve a gyerekeknek tilos volt lemenni a pincébe. Kidobni ugyanis nem merte, mert azt már tudta, hogy a jövő bármit hozhat, de olyan mélyen rejtette el a pince egy ismeretlen zugában, hogy rajta kívül soha többet senki ne találhasson rá.

A családnak fénykorában három üzlethelyisége is volt az újpesti piacon, kettőben rövidárut, egyben pedig tejet és tejtermékeket árusítottak. Ám a nyolc gyermek eltartása – és legfőképp a hat lány kistafírozása – olyan nagy teher volt, hogy még ezekben a virágzó években is nagyon szűkösen éltek. Olyasmi például csak nagyon ritkán fordult elő, hogy télen minden gyereknek jutott volna olyan cipő, amelyben el lehetett indulni az iskolába. Ha nem volt elég cipő, akkor beosztották egymás között a gyerekek, hogy melyik nap ki megy iskolába. Ugyanez nyáron nem volt gond, mivel olyankor mindenki mezítláb járt. Ám bármekkora volt is a szűkösség, a dédapám abból nem engedett, hogy mind a hat lányát méltó stafírunggal adja férjhez, így azután minden megtakarítható fillért erre kellett félretenni. A gyerekeknek játékaik sem voltak, kedvenc játszótársuk egy Mecske névre hallgató kecske volt, azt sétáltatták, kényeztették reggeltől estig a mezőn, annak kegyeiért vetélkedett a sok gyerek, és Mami még évtizedek múlva is olyan szeretettel beszélt erről a kecskéről, mint gyermekkora legnagyobb öröméről.

Zacher Zsigmondért a gyermekei és az unokái is rajongtak. Jó kedélyű, csavaros észjárású, kedves ember volt, Maminak még kilencven éves korában is könnyek szöktek a szemébe, ha édesapjáról mesélt. Dolgozni azonban nem szeretett, szívesebben heverészett az ágyon, pipálgatott a karosszékben vagy ment el a zsinagógába, ahová azonban nem annyira a vallási buzgalom, mint a ház körüli feladatok elvégzésének elkerülése hajtotta. Az üzletben elsősorban a felesége és a cseperedő gyermekek dolgoztak, és amikor jól ment a soruk, akkor még egy segítőt is felvettek. Zacher Zsigmond pedig a fotelban üldögélt, és ha kialudt a pipája, akkor rászólt Friderikára, hogy „Fritz a zindert!”²

Ha pedig mégis úgy adódott, hogy ki kellett mennie a csarnokba, a tejboltba, akkor sokkal jobban lefoglalta a vásárló közönség megtréfálása, mint a vevők kiszolgálása. Gyakran szórakoztatta gyermekeit azzal, hogy a csarnok bejáratánál behúzódott a kapu árnyékába, és a kapucnis-kabátban érkező elegáns vásárlók kapucnijába tojást csempészett, majd amikor a kiszemelt áldozat nekidőlt a falnak, akkor a kapucnijában szétlottyadt a tojás. Ők pedig remekül szórakoztak.

Életfilozófiáját, amelynek központi eleme a lustaság volt, mi sem illusztrálja jobban, mint hogy gyermekeit rendre arra biztatta, hogy este lefekvéskor ne vetkőzzenek pizsamára, aztán másnap felkeléskor diadalittasan mondta, hogy „látjátok, milyen jó tanácsot adtam, most megspóroltátok a felöltözést”. Mami pedig azt mesélte, hogy egyszer, hazaérve azt látta, hogy a papája a feje felett nyitott esernyővel fekszik az ágyban. Amikor megkérdezte, hogy miért, azt válaszolta, hogy így védekezik a tetőről becsepegő eső ellen; inkább esernyővel feküdt az ágyban, mint hogy felmenjen a tetőre és megigazítsa az elmozdult cserepet.

Amennyire szórakoztatta a gyerekeket és unokákat Zacher Zsigmond furmányos munkakerülése, annyira bosszantotta feleségét, Lustig Fánit, aki viszont mindig rosszkedvű volt, örökké veszekedett és majd megszakadt a sok munkában. Mami édesanyja nagyon dolgos és mélyen vallásos asszony volt. Ha éppen nem dolgozott, akkor a meglehetősen bonyolult és időigényes vallási teendőkkel volt elfoglalva. Üldögélni, semmit tenni, soha senki nem látta. Sohasem panaszkodott, de mindig morgott. Hol a sok munka miatt, hol meg azért, mert nem találta elég hitbuzgónak gyermekeit, unokáit. Amennyire rajongott Mami az édesapjáért, annyira távol állt tőle édesanyja örökké rosszkedvű természete. Mi sem bizonyította ezt számomra jobban, mint hogy legkisebb lányomat, Fannit, élete végéig következetesen Pannikának hívta, mivel a Fanni név nem ébresztett kellemes emlékeket benne.

Édesapjuktól eltérően az összes Zacher gyerek nagyon szorgalmas volt. Apró gyermekkoruktól munkára fogták őket, a nagyobbak nemcsak a boltokban és a veteményesben dolgoztak, hanem a kisebbek ellátásában is segíteniük kellett, mindemellett mindenkinek kötelezően be kellett tartania az ortodoxokra vonatkozó összes, nagyon szigorú vallási előírást.

Zacher Zsigmond és Lustig Fáni egész életében reggeltől estig veszekedett, ami nem meglepő, hiszen két különbözőbb embert nehéz lett volna találni. Mégis mindenki úgy emlékezett rájuk, hogy életük végéig szerették egymást. Vasárnap délutánonként az újpesti Baross utcai házban gyűlt össze a Zacher család, gyerekekkel, unokákkal. Mami életében ezek voltak a legszebb pillanatok, egész héten ezt várta. A kora délutántól késő estig tartó „barizás” gyakran annyira elhúzódott, hogy a két álmos gyerek – Anyu és Bandi – hazafelé már elaludt a villamoson és Mami valósággal vonszolta őket a megállótól a Klauzál térig. A „barizás” azóta is megmaradt a családi szótárban, ma is így nevezzük azt, amikor parttalan locsogásra-fecsegésre összegyűlik az egész család.

A gyerekek mindegyike kijárta a nyolc osztályt, megtanultak írni, olvasni, ezután pedig kereskedelmi gyakornokok lettek, ami azt jelentette, hogy Bécs és Budapest között ingáztak vonattal minden héten. Az egyik helyen megvették azt, ami olcsóbb volt, mint a másikon, majd visszautaztak és az árut eladták. Ekkor született meg a családi szótárban a „nisezés”, ami üzletelést jelent. Mivel Budapesten és Bécsben is zsidó kereskedőktől vásároltak és nekik adták el az árut, ezért a közös nyelv a jiddis volt. És ha az üzlet nem jött létre, akkor a német „nicht” helyett jiddisül mondták, hogy „nish”. Ebből származott a nisezés. Mami sokszor mesélt nekünk ezekről a bécsi utakról, arról, hogy felültek a vonatra, néhány óra alatt Bécsben voltak, eladták az árut, megvették, amit gondoltak és még aznap vissza is jöttek Budapestre. Akkoriban mikor ezt mesélte, Magyarország teljesen el volt szigetelve a külvilágtól, nem hogy Bécsbe, hanem még Sopronba is csak engedéllyel lehetett utazni. Bécsbe utazni megvalósíthatatlan álom volt egy átlagos magyar számára. Én pedig azon gondolkodtam, hogy vajon mi problémájuk lehetett akkoriban az embereknek, ha szabadon utazhattak bármikor Bécsbe. Aztán megtudtam…

Zacher Zsigmond még a holokauszt előtt, 1942-ben meghalt, Újpesten temették el. Sírkövére ezt írták héberül: „Itt nyugszik egy segítőkész és csodálatos férfiú, Istenfélő, mindenkor alamizsnát adó Zecharia Zacher (áldott emlékű), elhunyt magas korban Cheswan hónap 25-én az 5703-as évben. Lelke vétessék fel az Élet Szövetségébe. Anyja neve: SLVVA”.

Lustig Fáninak nem volt ilyen szerencséje. Őt gyermekei a német megszállást követően az Alma utcai zsidó szeretetotthonban helyezték el, ahol háborítatlanul élt egészen 1945. január 19-ig, amikor is a szeretetotthonban megjelent egy szerzetes, bizonyos Kun Páter, kereszttel a nyakában, karján nyilas karszalaggal és pisztollyal a kezében, és bűntársaival az összes ott lakó zsidó aggastyánt és az ellátásukkal megbízott személyzet minden tagját kegyetlenül meggyilkolták³.

Nagymamám hét testvére közül hatot – családjaikkal együtt – ugyancsak meggyilkoltak a holokauszt idején, ahogyan csaknem minden távolabbi rokonát is. A nők és gyermekek többsége Auschwitzban, a férfiak pedig munkaszolgálatban lelték halálukat. A családfán számolgatva az ágakat-bogakat kiderül, hogy a Zacher–Lusztig családnak összesen 39 tagja pusztult el a holokauszt idején és mindössze kilencen élték túl a vészkorszakot. Egy túlélőre tehát több mint négy meggyilkolt jutott ebben a két családban.

A legidősebb nővér Szidónia és férje már a háború előtt meghalt, leányukat, férjét és két gyermeküket gázkamrában pusztították el.

Ármin, az első Zacher fiú Pesterzsébeten élt feleségével Lustig Irmával. Házasságukból két fiú és egy lány született. Árminéknak egy papír-írószer üzletük volt Erzsébeten, de a két fiút iszonyatos erőfeszítések árán mégis Olaszországba taníttatták mérnöknek. Ehhez arra volt szükség, hogy minden megtakarított fillérjüket a fiúk taníttatására tegyék félre, és maguk a gyerekek is a legpiszkosabb munkát is elvállalták, hogy tanulni tudjanak. Az egyetem befejezése után, friss diplomával éppen csak hogy hazaérkeztek, egyikőjüket munkaszolgálatra, másikukat – a család többi tagjával együtt – Auschwitzba vitték, ahonnan soha nem jöttek vissza.

Szeréna, a következő lány Újpesten lakott, meglehetős szegénységben éltek három gyermekükkel. Egy apró rövidáru üzletük volt az Árpád úton, amiből nem sok jövedelmük származott és mivel a családfőt 1939-től kezdve állandóan munkaszolgálatra hívták be, az üzlet többet volt zárva, mint nyitva. Szerénát és a három gyermeket Auschwitzba deportálták és gyilkolták meg, a férjét Mihályt munkaszolgálatosként, Balfon lőtték agyon magyar csendőrök.

Etelka, a második legidősebb nővér ugyancsak Újpesten élt férjével és két lányával viszonylagos jómódban. Sem gettóba, sem csillagos házba nem kerültek, mivel Etelka megállapodott egy ismerős keresztény házaspárral, hogy pénzért vállalják a bújtatásukat. Etelkáék már odaköltözésük előtt hónapokkal el kezdték fizetni a „lak- és bújtatási bért”, hogy biztosítsák helyüket, ám rövid idővel odaköltözésük után letartóztatták és deportálták őket Auschwitzba, ahol a gázkamrában lelték halálukat. Két lányuk Bözsi és Éva hamis keresztlevelekkel bujkált Budapesten és néhány nappal a nyilaskeresztes hatalomátvétel előtt Újpestre mentek, hogy meglátogassák szüleiket. Mivel a szülők nem voltak otthon, a keresztény házaspár, aki befogadta őket, leültette a két lányt és kérték, hogy maradjanak, amíg a szüleik visszatérnek a sétából. Egyikük felajánlotta, hogy elmegy megkeresni Etelkáékat, ám a szülők helyett két csendőrrel jött vissza, akiknél feljelentette a zsidó lányokat, akik börtönbe kerültek. Ezt követően Évát deportálták, soha többé nem került elő. Bözsi viszont olyan köztörvényes férfi bűnözőkkel került egy cellába, akiknek csupán néhány hét volt hátra szabadulásukig, és mivel már nem volt érdekük megszökni, ezért majdnem úgy járhattak ki-be a börtönből, mint egy szállodából. Bözsi a még megmaradt kevéske pénzét átadogatva arra kérte őket, hogy hozzanak neki cukrászsüteményeket, aztán egy nap meggyőzte őket, hogy őt is vigyék ki magukkal, hogy maga választhassa ki a süteményt. Miután kicsempészték a börtönből természetesen nem ment vissza.

Nagymamám legkedvesebb nővére Margit, Szobon élt férjével. Egy jól menő nagykereskedést vezettek és igazán jómódban éltek, gyermekük nem született. Margit férjének két szenvedélye volt az üzlet és a „katonásdi”. Az első világháborúban a magyar hazáért végzett hősies szolgálataiért a Vitézségi Érdem arany fokozatával tüntették ki és belépett a Frontharcos Szövetségbe is. Rendkívül büszke volt magyar tiszti múltjára, ünnepnapokon díszegyenruhába öltözött a fejére rohamsisakot tett és így korzózott Szob főterén. Tette ezt mindaddig, amíg a balassagyarmati gettóba nem hurcolták, ahonnan gyalog hajtották az ott összegyűjtött zsidókat Illéspusztára az Auschwitzba induló vonathoz. Soha nem tértek vissza.

Harsányi László: Hauszmann – Müller család

A Hauszmannok és a Müllerek az ország két egymástól távoli régiójából érkeztek Újpestre. A családok, illetve tagjaik feltehetően egyenként „szivárogtak” fel Újpestre, a korábbi érkezők segítették a későbbieket. A három, valószínűleg az 1920-as évek végén Újpestre került Hauszmann fiú a Békés megyei Vésztőn született. Miklós (1908–1995) asztalos, Ferenc (1910–1986) szabó volt, a legfiatalabb Gyula (1913–1944) foglalkozásáról nincs adat.

A Müller gyerekek közül négyen a ma Veszprém megyében található, egymáshoz igen közel lévő kis falvacskák – Káptalanfa, Csabrendek, Gyepükaján – valamelyikében születtek. Biztosan Újpesten élt és dolgozott varrónőként az 1920-as évek második felétől Ilonka (1896–1944), Janka (1908–1960), Margit (1910–2005) és Erzsébet (1914–1997).

Az 1930-as évek első felében az Újpestre került gyerekeket követték a Hauszmann szülők, Hauszmann Sándor (1884–1944) és Blau Terézia (1887–1944), illetve az özvegyen marad Müller Hermanné Kopf Emília (1872–1944) is.

A Hauszmann fiúk közül a két idősebb egy-egy Müller lányt vett feleségül. Ferenc Margitot, 1940-ben, Miklós Erzsébetet 1946-ban. Gyula nem nősült meg, a háborúban mint zsidó, és mint az illegális kommunista párt tagja büntetőszázadba került. A fronton halt meg ismeretlen időpontban. Miklós és Ferenc a keleti fronton voltak munkaszolgálatosok. Nevüket 1945 végén Harsányira magyarosították.

Hauszmann Miklós a háború előtt kétszer nősült. Feleségei sorsáról nincs információ, valószínűleg Auschwitzban ölték meg őket. A harmadik házasságából született fia, Harsányi Sándor (1947) lakatos.

Hauszmann Ferenc első házasságából született fia, Tamás (1935–1944), a szülők válása után apjával, majd annak munkaszolgálatra való bevonulása után a Hauszmann nagyszülőkkel élt Újpesten, a Váci úton. Velük együtt vitték Auschwitzba és ölték meg ott. Hauszmann Ferenc második házasságából született fia Harsányi László (1947) közgazdász, társadalomkutató.

Az Újpestre került Müller lányok közül Ilonka szintén Auschwitzban halt meg fiával együtt. A másik három lány és Janka leánya, Márta túlélte a gettót és a deportálást.

Képek

• Bal felső: Kopf (Kopp) Emília , Müller nagymama

• Fenn középen: Müller Margit (Hauszmann Ferencné)

• Jobb felső: Müller Margit és Hauszmann Ferenc

• Bal oldalon felülről a második sor: a Hauszmann család: Gyula, Blau Teréz, Miklós, Sándor, Ferenc

• Jobb oldalon felülről a második sor: a Müller lányok: Erzsébet, Margit, Janka, Ilonka

• Bal oldalon: Müller Margit és Hauszmann Ferenc

• Bal alsó: a Hauszmann fiúk: Gyula, Miklós, Ferenc

• Alul középen: ismeretlen férfiak között, középen Hauszmann Ferenc, alul az első házasságából származott fia Tamás

• Jobb alsó: Müller Erzsébet, Hauszmann Miklós és fiuk Harsányi Sándor

Várkonyi Tibor: A Waldmann család története Újpesten

Bevezető

Ükapám, Waldmann Ádám (Aharon ben Yitzhak) három házassága nagyon érdekesen befolyásolta a gyerekei és unokái sorsát. Első feleségétől elvált. Az ebből a házasságból származó gyerekek szétszéledtek, nemigen folytattak tanulmányokat. Teljesen vegyesen házasodtak, és a holokauszt komoly pusztítást végzett közöttük. A család 80-90 százaléka odaveszett.

Második felesége mellett töltötte a férfikorának legtevékenyebb éveit. Az ebből a házasságból származó utódok gyakorlatilag mind felsőoktatásban végeztek. Ügyvédek, orvosok kerültek ki közülük, és a holokauszt talán ezt az ágat pusztította legkevésbé. Ez persze csak azt jelenti, hogy az innen származók 50-60 százaléka élte túl.

Ükapám a második felesége halála után vette el ükanyámat. Sok gyermek született itt is. Közülük az utolsókettőig, mindenki felsőbb iskolákat végzett: szintén jogi, bölcsész és orvosi pályákra kerültek. Az utolsó két gyermek születésekor már annyira idős volt az ükapám, hogy nem tudta biztosítani Mária és Móric teljes kitaníttatását. Beszédes, hogy a tanult leszármazottak családtagjainak úgy 50-60 százaléka túlélte a holokausztot, míg a maradék két gyermek esetében 90 százalékos volt a pusztulás.

Dédapám és családja

Dédapám, Waldmann Móric Mózes (Mojse ben Aharon) 1891-ben született Miskolcon. Apja, Ádám, ekkor már 70 éves volt és szabómesterként dolgozott. Anyja, Kohn Fanni, 45 év körül járt.

Móric 1897–1902 között a Miskolci Izraelita Népiskolába járt, majd 1902–1904 között – anyagi okok miatti kis kihagyásokkal – a Miskolci Királyi Katolikus Gimnáziumban tanult. De végül ezt nem tudta befejezni: idős szülei már nem tudták pénzzel segíteni. 1905–1906 években a Miskolci Kereskedőtanonc Iskolában tanult, de ezt is abba kellett hagynia anyagi okok miatt.

Hasonlóan nehéz sors jutott nővérének, Máriának is. Mindketten Miskolcon próbáltak megmaradni, aminek végül az Ükapám 1908-ban bekövetkezett halála vetett véget.

Móricot 1912-től kezdve sorozták, hol cipőfelsőrész-készítőként, hol napszámosként dolgozott. Az I. világháborúban Miskolcról vitték el a kassai 34-es számú ezredbe, ahol kissé zavaros, hogy mi történt vele, mivel már 1916 végén–1917 elején megjelent Újpesten.

Itt találkozott az ugyancsak szegény sorsú dédanyámmal, Friedmann Rozáliával. Rozáliának is hasonló volt a családi helyzete: apja második házasságában későn született. Bátyjai, akiknek módjuk volt még tanulni, Budapesten kezdtek sikeresek lenni, nemigen segítették őt.

Itt, Újpesten házasodtak össze 1917-ben.

Móric 1918-ban „tojás, tej, tejtermék, baromfi, zöldség, gyümölcs és élelmiszerek vándorszerű bevásárlására, illetve eladására” kapott iparengedélyt. Ekkor Újpesten, a Csengery utcában, és Budapesten az Izabella utcában lakott.

A háború után nagyon zűrös volt az élet. Irgalmatlan nehézségek közepette próbáltak megélni. A családban az a mese járta, hogy Móric vöröskatona volt, és Horthy hatalomra kerülése után ezért nem kapott munkát. Ki tudja, mi igaz ebből? Ami azonban tény, hogy a dédpapa eltűnt a nagyapám 1918 tavaszi születése után. Ez a Pestvidéki Királyi Törvényszék irataiból derül ki, amely szerint dédanyám szegényjog-megadás iránt nyújtott be kérelmet, majd kérte a házassági életközösség helyreállítását. Az iratokat felelőtlen módon az 1950-es években kidobálták, de az kiderül a mutatókönyvekből, hogy az életközösség nem állt helyre, mert ezután a mama házassági bontókeresetet nyújtott be a papa ellen, akit ügygondnok képviselt.

Hogy ez-e az oka annak, hogy csak a dédanyámról maradt fenn esküvői fotó, nem tudom. Mindez valóban utalhat arra, hogy dédapámnak menekülnie kellett Újpestről, ahova végül 1919 decemberére visszakerült, és végül megmentette a házasságát.

Hazatérése abból derül ki, hogy decemberben feljelentette a Bécsből hozzájuk betoppanó sógorát, felesége húgának férjét azzal, hogy a bérelt VI. kerületi Eötvös utcai lakásukba vöröskatonaként tört be, és bajonettel megpróbálta elzavarni őket. Az ügyben szerepet kapott 10 000 – zavaros eredetű – korona is. Az iratokban ez a vita „bolsevista” cselekményként szerepel, ami akkoriban nem volt jó ajánlólevél a munkapiacon. Valószínűleg mindketten vöröskatonák voltak korábban, és lehet, hogy a pénzt közösen szerezték, ki tudja, hol és hogyan. Az Eötvös utcai lakás azért fontos a történetben, mert Móric egy ügyvéd unokaöccse (a Tisza István elleni gyilkossági per elkövetőinek egyik kirendelt védője) is ebben az utcában élt. Nyilván a közel lakással próbálta magát a féltestvére védelme alá helyezni.

Alig lett vége ennek a történetnek, jött a következő. Mivel az említett koronákhoz nem jutottunk hozzá, Mór orgazda tevékenységbe kezdett. Az ügy lényege, hogy 1920 márciusában néhányan a Teve utcában kifosztottak egy szeszfőzdét, és pár hordó alkohol eladását Móricra bízták, akit persze azonnal elfogtak. Háromfokú eljáráson ment végig, rabosították, innen ismerem a személyleírását. Nos, tehát ezekben az években nagyon nem mentek jól a dolgok, miközben a nagyapám még csak 1-1,5 éves volt. A perben a bíró aláhúzta a jegyzőkönyvben, hogy Móric egy igen intelligens ember, és vélhetően ezért, jóindulatból csak két hétre ültette le, a korábbi súlyos ítélettel szemben. Második fia három hetes volt amikor megkezdte a büntetése letöltését. S, hogy ne legyen egyszerű, a Budapesti Királyi Ügyészség ez idő tájt vádolta meg baloldali izgatással, de ennek az ügynek nyoma veszett, talán elengedték belőle.

Rövid kitérő a nagyapámmal kapcsolatban

Nagyapám, Lajos (Yitzhak ben Mojse) 1920–1928 között a Viola utcai Általános Iskolába járt, majd 1928–1936 között a Könyves Kálmán Gimnáziumba (Tanoda tér 1.). A gimnáziumi években a tanári kartól pénz-, ruha-, és könyvsegélyt kapott, és évi 3-3 tanítványt, akiket 30-36 pengő/hó díjazás ellenében tanított. Kiváló tanulmányi eredményei miatt végig tandíjmentes volt. Az 1929–1930-as évben az Újpesti Közművelődési Kör 10 koronás aranyát kapta tanulmányai díjaként. Sokat sportolt, tornaversenyek trófeáit nyerte a gimnáziumnak. Veress Pál szexológus az osztálytársa volt, akivel nagyon érdekes volt beszélni a nagyapám halála után az akkori dolgokról.

Visszatérve dédapámhoz

1925-ben „norinbergi díszmű, rövid kötött szövött rőfös és papíráruk kereskedelmére” kapott engedélyt. Ebben az évben már állandóan az újpesti Ősz utca 48. / 2. szám alatt éltek. Ekkor a dédanyám az Országos Gyermekvédő Ligával állt kapcsolatban, amely a nincstelenségre tekintettel valamiféle pénz és ruha segítséget nyújtott nekik.

1926-ban Mór kamatmentes kölcsönt próbált szerezni, ami összecseng azzal, hogy ugyanebben az időben az Árvaszéken „Waldmann kiskorúak elhagyatottsága” tárgyban futott az az ügy, amelynek a végén Olivér és Edit gyerekeiket átmenetileg kivették a gondoskodása alól, azaz részben állami gondozottak lettek. Hogy a nagyapám ebből miért maradt ki, nem tudom. Az Országos Gyermekvédő Liga aztán folyamatosan biztosított apró összegeket a dédanyámnak a gyerekek ellátására. 1927–1932 között Újpesten több címen laktak: Ősz utca 48., Tó utca 2., Csengery utca 6., Aradi utca 4., Király utca, Árpád út.

A következő évek is hasonló segélyigénylésekkel, adóelengedési kérelmekkel, a gyermekek gondozásba helyezésével, illetve az édesanya segélyezésével teltek el. Az iratokból kiderül, hogy Mór gyakorlatilag napszámosként tengődött, a terekre állhatott ki, hogy aznap valaki talán munkát ad neki. Volt időszak, hogy a család vagonban lakott olyankor, amikor a lakbért nem tudták kifizetni. 1932-ben „tüzifa-szén, koksz és faszén kereskedésre” kapott engedélyt, de a bajok semmivel nem lehettek kisebbek, mert eközben pénzsegélyért is folyamodott. És az is kiderült, hogy a nagyapám, aki ekkor 16 éves volt, tanszersegély iránt nyújtott be kérelmet.

A következő évek, hasonlóan teltek: Móric segédmunkásként, pénzbeszedőként és címíróként kereste a kenyeret.

Aztán megjelentek a zsidótörvények.

1940-ben állampolgársági bizonyítványért küzdött. A következő években nem nagyon volt állása. Nagyapám elmondása szerint a vasúton elkérte a kiöntendő használt motorolajat, és azzal járta a várost, hogy a redőnyöket megolajozza aprópénzért. Mindeközben a testvérei, és a felesége bátyja is polgári jómódban éltek Budapesten. Egyikük, például, az Oktogonra néző egyik első emeleti nagy lakás tulajdonosa volt. De senki nem segített Móréknak.

1943-ban megszüntették a korábbi iparengedélyeit, nyilván a zsidó származása miatt. A választói névjegyzékben jó nagy pecsét mutatta, hogy azért szűnt meg a választójoguk, mert zsidók.

A munkakönyve, ami csodák csodájára megmaradt, a kínlódásainak emléke. 1938-ban két hétre egy Pozsonyi úton lévő gyárban volt kifutó. 1940–1941-ben Gödöllőre vitték munkaszolgálatra, ahonnan valahogy hazakerült. 1941–1943 között rendezetlenül napszámosként dolgozott Újpesten a Goldfischer és Társa Asztalosmester Bútorüzletében (Kassai u. 13.). 1943. március 17-én vették fel a Váci út 175. alatt lévő Isolator Szigetelő Vállalathoz, de még aznap ki is rúgták a zsidó származása miatt. Végül 1943 márciusa és 1944 júniusa között, (a deportálásáig!) gyári munkás volt a Liebermann Textilnyersanyag Értékesítő Vállalatnál (Teve utca 2.).

Nagyapám, Lajos ekkor már évek óta munkaszolgálaton volt, 1940–1944 között több mint három és fél évet töltött így el, ahonnan négyszer szökött meg. Végül sikerült bejutnia a pesti gettóba a Garay utcába nagyanyámhoz és apámhoz.

1944-ben Mór, és – nagyapámat leszámítva – az egész családja az Aradi utca 4. szám alatt lakott Mária testvérével, és annak családjával. A deportálásra nem sokkal nagyapám húga, Edit, májusi esküvője után került sor. Előbb csillagos házba költöztek, onnan a budakalászi gettóba kerültek valamikor július elején. Békásmegyerről július 7–8. között hurcolták el őket Auschwitzba.

1997-ben nyilváníttattam holtnak őket, 1944. augusztus 15-i időponttal. Eszerint éltek még akkor, amikor Édesapám (Salom ben Yitzhak) augusztus 6-án megszületett.

Ugyancsak innen, Újpestről deportálták velük együtt Weisz Emánuelné Waldmann Máriát a gyerekeivel. Úgy egy évvel a nagyapám halála után, 2004-ben egy kutatási mellékszálon derült ki, hogy Waldmann Mária egy lánya, Mirjam életben maradt, és Izraelbe ment. Itt halt meg 94 évesen 2019-ben, a mártírok tábláján elhunytként szerepel.

Mirjam úgy tudta, hogy Mór egész családja, nagyapám úgy tudta, hogy Mária egész családja odaveszett. A két unokatestvér hatvan évig siratta egymást, s eközben mindketten éltek. Gondoljunk bele: mindkettőjüknek mindenkije odaveszett. Bárcsak hallottak volna egymásról, a két megmaradt unokatestvér. Végül soha nem tudták meg az igazságot: nagyapám 2003-ban hunyt el, Mirjam pedig mire megtaláltam, 2004-ben már olyan súlyos szellemi leépülésben volt, hogy nem lehetett vele beszélni.

Végezetül még annyit mondanék, hogy a nevemet a nagyapám testvéréről, Waldmann Tiborról kaptam, emléke legyen áldott. A sors különös kegyessége folytán ő az egyetlen, akiről a kutatások során felleltem iratokat, így tudni, hogy mikor érkezett Auschwitzba, Dachauba, és mikor halt meg végelgyengülésben.

Ezért a családról Waldmann Tibor írói álnéven emlékeztem meg a Sára, Hágár és Mária fiai című könyvemben.

Képek

Waldmann József, Mária és Móric édestestvérek voltak. Apjuk Waldmann Ádám (Tiszaigar, 1821/1823 – Abádszalók, 1908), anyjuk Kohn Fanni (Tiszapalkonya, 1846 – Újpest, 1928)

Waldmann (Vértes) József (Mezőkövesd, 1876. 12. 22. – Auschwitz, 1944) és családja

Dr. Vértes (Waldmann) Dezső (Bátyu, 1900. 05. 23. – Újpest, 1949. 09. 10.) Apja, Waldmann (Vértes) József MÁV vasúti tiszt volt, akit 1910 táján helyeztek át Budapestre, ahonnan 1914 körül költözött Újpestre, mint az Újpest-Rákospalota állomás egyik vezetője. Fia, Dezső, 1918-ban érettségizett a Könyves Kálmán Gimnáziumban, ekkor a Vasút utca (ma Görgey) 76. szám alatt laktak. 1925. március 31-én vette feleségül Újpesten Dési (Deutsch) Ilonát (Újpest,1902. 08. 17. –Bergen Belsen, 1945. 03. 19.)

Édesapját, Vértes Józsefet és anyját, Mezey Herminát Auschwitzba deportálták, nem jöttek vissza.

Dezső ugyan visszatért, de az elszenvedett testi és lelki bántalmazások miatt 1949-ben elhunyt.

Fia, Vértes Pál hosszú életet élt (1925–2017), leszármazói vannak.

Dr. Vértes Endre (Szolyva, 1904. 03. 02. – Újpest, 1937. 04. 03.)

Dezső öccse, ügyvéd.

1931. 11. 08-án vette feleségül Újpesten Berczeller Líviát (Újpest, 1906. 09. 01. – Budapest, 1971. 07. 03). hamar elhunyt, gyermekük nem született.

Waldmann Mária Rachel (Ónod, 1885. 06. 24. – Bergen-Belsen?, 1944) és családja

Máriának két házassága volt. Az elsőt Miskolcon kötötte 1904-ben Katz Ignáccal (1883), elváltak 1911-ben. Egy lánya született, Katz Erzsébet (Miskolc, 1906), aki Újpesten, 1925-ben feleségül ment Grósz Lőrinchez (1904), majd miután 1933-ban ő is elvált, 1934-ben, szintén Újpesten hozzáment Lapu Jánoshoz (1904)

Mária második férje Weisz Menyhért Emmánuel Moshe (1877). A férj Újpesten hunyt el 1934-ben.

Három gyermekük született:

• Weisz Ilona (Újpest, 1923. 03. 02. – Ravensbrück, 1945. március), aki férjnél volt, amikor meggyilkolták.

• Weisz Márta Mirjam (Újpest, 1925. 05. 09. – Izrael, 2019. 06. 01.), aki Izraelben megházasodott a mezőkövesdi Dr. Mandel Imre Mihállyal, leszármazói élnek.

• Weisz Julianna (Újpest, 1929. 05. 09. – Auschwitz, 1944.), akit Édesanyjával és Waldmann Mór családjával együtt deportálták és kivégezték Auschwitzban. Az anya, Mária halálának helye bizonytalan, lehetséges, hogy Bergen-Belsen.

Waldmann Móric Mózes (Miskolc, 1891. 09. 16. – Auschwitz, 1944. 08. 15.) és családja

Felesége, Friedmann Róza (Dunaföldvár, 1895. 06. 24. – Auschwitz, 1944. 08. 15.) már 1910 előtt szolgáló volt Újpesten, ahol 1917. 06. 05-én összeházasodtak. Iparos, kereskedő, szatócs, napszámos, munkanélküli, gyári munkás, címfestő, hordár, kifutó. Újpesti lakóhelyeik: Ősz utca 48., Tó utca 2., Csengery utca 6., Aradi utca 4., Király utca, Árpád út. Feleségével együtt Auschwitzba deportálták, és ott gyilkolták meg.

Öt gyermekük született:

• Waldmann (Várkonyi) Lajos István Izsák (1918–2003), az egyedüli túlélő 1920–1928 között a Viola utcai Általános Iskolába járt, majd 1928–1936 között a Könyves Kálmán Gimnáziumba. 3,5 év munkaszolgálatot teljesített, aki 1943-ban feleségül vette Rosenthal Szidóniát (1922–2000), leszármazói élnek.

• Waldmann Olivér György Zeev Aharon (Budapest, 1921. 11. 03. – Kraszna, Szilágy megye, Románia 1944. 07. 25.) Munkaszolgálatosként tűnt el.

• Waldmann Edit Chana (Budapest, 1923. 12. 10. – Auschwitz, 1944. 08. 15.) 1944. 05. 27-én Újpesten hozzáment Weinstein Zoltánhoz, ezt követően nem sokkal, várandósan kivégezték Auschwitzban szüleivel együtt.

• Waldmann Tibor Raffael (Budapest, 1927. 07. 20. – Dachau-Mühldorf am Inn, 1945. 02. 01.) Szabó, deportálták, megjárta Auschwitzot, Dachaut. A felszabadulás előtt nem sokkal végelgyengülésben hunyt el.

• Waldmann Andor Benjamin (Budapest, 1932. 03. 24. – Auschwitz, 1944. 08. 15.) Szüleivel együtt Auschwitzba deportálták és megölték.

Salgó – Spiegler család

Árpád út 117.

A Salgó család a 19. században, az első telepesek között érkezett Újpestre. Salgó Sámuel egy ideig Ferenc József császár orvosa volt. Sándor nevű fia (1874–1944) nyomdász lett. A szintén újpesti Stricker Rózával (1872–1944) 1899-ben kötött házasságából három gyerek született, Ferenc (1906–1977), Lenke (1908–1944) és László (1910–1989).

A szülők Auschwitzban pusztultak el. Lenkét Mauthausenben gyilkolták meg.

Ferenc 1941-ben kitért, református felesége, Pintér Sarolta mellett sikerült elkerülnie a holokausztot. Egy gyermekük született, Ferenc (1946) külkereskedő.

László munkaszolgálatos volt, ahonnan a háború végén megszökött. Az aradi Kőnig család mentette meg két újpesti társával együtt. A háború után átvette apja István úti nyomdáját. Az 1949-es államosítás után az Árpád út István út sarkán lévő könyvesboltot vezette.

Spiegler család

Árpád út 52.

Spiegler Gyulának és feleségének vasedényboltja volt az újpesti piactéren. Három gyermekük született: Márta (?–1944), László (1910–2006) és Margit (1912–1996).

Spiegler Gyulát, feleségét, Márta nevű lányukat, annak férjét, Hirschkowitz Edét és 5 éves kislányukat, Babikát Auschwitzban megölték.

Gyula felesége lánytestvérének három gyermeke, László, György és Elemér túlélték a munkaszolgálatot. A háború után intarziakészítéssel is foglakozó bútorüzemük lett Újpesten. Nevüket Steinerről Kövesre változtatták. László feleségét és két gyermekét, György feleségét és gyermekét Auschwitzban gyilkolták meg. Egyedül Elemér felesége élte túl a holokausztot

Steiner (Köves) György másodszor is megnősült, gyereke, Zsuzsanna (1951) ötvös, ékszerész.

Spiegler Margitot szintén Auschwitzba deportálták, ahonnan barátnőjével együtt megszökött. Pozsonyon át tért vissza Újpestre, 32 kilósan. A háború után férjhez ment Salgó Lászlóhoz. Egy fiuk született, István (1947) világítástechnikai szakértő. 1971-ben feleségül vette Ferenczi Rozáliát, gyermekeik: Adrienn (1972), Gábor (1976–1977) és Eszter (1978).

Spiegler László túlélte a munkaszolgálatot, órásmester lett. Felesége, Erzsébet (Csibike) Auschwitzból jött vissza. Mengele kísérleti miatt gyermeke nem lehetett.

Képek:

Spiegler Margit és Salgó László

Salgó Ferenc és Pintér Sarolta

Salgó István

Salgó László, Spiegler Margit, Salgó Ferenc, Pintér Sarolta, István és Ferenc

Pintér Sarolta és Salgó Ferenc gyermekükkel

Salgó Lenke

Vasvári Péter Pál: Az Elias család

Elias Márk/Márkusz (1859?–1937) a Nógrád megyei Szécsénkén/Alsó-Bodonyban született, ahol a család egy kis földön gazdálkodott. Az 1880-as években települt le Újpesten. Az Elias-ház a Kossuth és a Kölcsey utcák találkozásánál épült, ott volt a család kis fűszerüzlete is. Felesége, a pozsonyi származású, német anyanyelvű Schwälb Róza volt. Hét gyermekük született: Jolán (1888–1944), Aranka (1893–1971), István (1892?–1944), Szeréna (1897–1988), József (1901–1970), Károly (1896?–1944) és Irén (Tuli) (1903–1944).

Schwälb Róza még a deportáltak között volt a vonaton, de a budakalászi(?) téglagyárnál már nem volt magánál, s egy ismerős orvos segítségével „elaltatták”.

Elias Jolán egy újpesti asztalosmester-család fiához, Schégerin Henrikhez (1879–1944) ment feleségül. Egy fiuk született, Imre (1909–1983), aki nevét később Vágóra változtatta. Schégerin Henriket és feleségét Auschwitzban gyilkolták meg.

Elias Aranka Winkler (Vidor) Áron felesége lett. Áron Kassán született, de iskoláit már Újpesten végezte. Tanítói oklevelet szerzett, rákospalotai és újpesti iskolákban tanított nyugdíjazásáig. Két fiuk született, Endre(1917–1993) és György (1919–1944). Arankát a kistarcsai táborba deportálták, ott szabadult. Férje mentességet kapott, de a háború végén meghalt a kimerültség és szívbántalmai miatt.

Vidor Endre (Bandi) mozigépész lett. Összeházasodott az egri származású Boros (Bornstein) Magdával (1922–1986). A házaspár túlélte a holokausztot, Bandi a rossz lábával munkaszolgálatos volt Szatmárnémetiben, majd bujkált. Magda visszajött Auschwitzból. Lányuk, Vidor Judit 1947-ben született.

Elias István és öccse, Elias Károly jogi egyetemet végeztek, ügyvédek lettek. Az első világháborúban orosz fogságba estek, és mindketten közel kerültek a kommunista eszméhez. A Tanácsköztársaság után István bécsi emigrációba kényszerült. Felesége, Sternthal Erzsébet egy újpesti bútorgyáros család leszármazottja. Auschwitzba deportálták, ahonnan visszajött. Elias Károly a munkaszolgálatban eltűnt.

Elias Szerén az újpesti Lőrinc(?) utcai elemi, majd polgári iskolába járt, utóbbiban osztályfőnöke Kaffka Margit volt. A Váci utcai gimnázium után az orvosi egyetemen tanult, amely akkor a Pázmány Péter Tudományegyetem fakultásaként működött. Fizika tanára Eötvös Loránd volt. A zsidótörvények miatt egyetemi tanulmányait fel kellett függesztenie. Ezalatt kitanulta a szőnyegszövő mesterséget. Két évvel később újra kellett felvételiznie, hogy a maradék két évet elvégezhesse.

Az egyetem után összeházasodott Krausz (Kun) Tivadar (1889–1970?) újpesti kereskedővel. Gyermekük, Márta 1924-ben született. Válásuk után Szerén ismét férjhez ment egy újpesti orvoshoz, a Láziban született dr. Fischer Jenőhöz (1889–1945). Együtt dolgoztak a Magánalkalmazottak Betegbiztosító Intézete (MABI) rendelőjében, de magánrendelőjükben is, a Vasút utcában (volt Horthy Miklós út, majd Dózsa György út, most Görgey Artúr út). Szerette és ismerte az irodalmat, a művészeteket; a környékbeli festőket anyagilag is támogatták férjével. Dr. Fischer Jenő az egyik tábor orvosa lett, felszabadult, de a flekktífuszos embereket nem hagyta ott, amelybe ő is belehalt.

Szerént Auschwitz-Birkenauba deportálták, orvosként egy kicsit jobb helyzetben volt másoknál. A szovjet csapatok közeledtére a foglyokat Theresienstadtba terelték át, ott szabadult fel.

A háború után ismét a betegbiztosítónál, az OTI-nál, majd az SZTK-nál, a szakorvosi rendelőintézetben dolgozott, már nem mint „kis sebész” végzett, hanem az alakuló fogászat főorvosa lett 1973-as nyugdíjba meneteléig.

Lánya, Kun Márta a holokauszt alatt Rákospalotán bujkált egy leírhatatlanul kedves családnál. A felszabadulás után újrakezdte hegedűtanulását, a Zeneakadémián Rados Dezső volt a tanára. Miután férjhez ment, abbahagyta a hegedülést. Férje, dr. Vasvári (Propper) Jenő (1922–1995) Kassán született, de a Somogy megyei Marcaliban nőtt fel. A munkaszolgálat és bujkálás után 1945-ben a szegedi Orvostudományi Egyetemre iratkozott be, majd a budapesti fakultáson folytatta tanulmányait. Minden rokona elpusztult a Soában. Nevét Propperről Vasvárira, édesanyja nevére változtatta. A házaspárnak két gyermeke született, Mária Erzsébet Erika (1950) és Péter Pál (1953).

Kun Tivadar az 1930-as években kivándorolt nővére családjával együtt Brazíliába. 1946 után pénzküldeményekkel, majd csomagokkal segített túlélő, de éhező lányának, Mártának. Az 1970-es években haza akart települni, de rövid itt tartózkodás után az orvosok javasolták, hogy térjen vissza Dél-Amerikába. Ott halt meg néhány hónappal később.

Elias József taníttatására már nem volt pénz. A képzőművészeti tehetséggel bőven ellátott fiú az újpesti bankfiókban lett tisztviselő. Teljes fizetését hazaadta a mamának, aki összespórolt neki egy kamerát, és attól kezdve ez lett a szenvedélye. 1935-ben felvette szülei aranylakodalmát, valamit kisfiát, István is újpesti házuk környékén.

A családból csak József élte túl a holokausztot a munkaszolgálatban. A háború után ismét megnősült, a Marcaliból származó Majoros (Müncz) Klára orvost vette feleségül. József is mozigépész lett, mint nővére, Aranka Endre nevű fia. Főleg a Híradó moziban dolgozott, de már nyugdíjasként több fővárosi moziba is járt helyettesíteni. Közben tanult festészetet, szobrokat, képeket készített, sokat fotózott és saját filmeket is forgatott.

Irén (Tuli), a legfiatalabb Eliás-lány és férje, az újpesti Wellisch Ernő ötéves gyermekükkel, Jánoskával együtt mártírhalált haltak.

Képek

• A nagy család fotója az ő esküvőjükön készült. Balról jobbra a hátsó sorban Schégerin Henrik, Vágó Imre, sz. Eliás Jolán; sz. Sternthal Erzsébet, dr. Eliás István; Wellisch Ernő, sz. Eliás Irén, dr. Fischer Jenő, sz. dr. Eliás Szerén, Eliás József, Vidor Áron, sz. Eliás Aranka és gyermekeik: Vidor György és Vidor Endre. Ülnek elöl: sz. Schwälb Róza és Eliás Márk között Kun Márta.

• A Balatonban készült képen az ismeretlen fiú felett dr. Eliás Szerén, dr. Eliás Károly, dr. Fischer Jenő, Eliás József és dr. Eliás István, mögöttük ’Apuba’ csimpaszkodva Kun Márta, anyukám!

• A siófoki (?) parkban készült felvételen Eliás József, Kun Márta, dr. Eliás Szerén (’Anya’), Eliás Márkuszné, Eliás Márkusz, az általam fel nem ismert két hölgy után pedig dr. Eliás Károly és dr. Fischer Jenő.

• Az udvarban készült fotón dr. Fischer Jenő, Vidor Endre, Vidor Áron, Eliás Károly, dr. Eliás István(?), Eliás Márk, lejjebb Eliás Márkné, Kun Márta (’Baba’), Vidor György.

• A kerthelyiségben látható Mama, Tuli, Pista, Ernő, ?, Apu, Baba, Szerén, Papa.

Ladányi János: Schreiber – Ladányi család

Váci út 11.

Schreiber Gyulát (1857–1933) tizenhárom évesen, a bar micvója után szülei Újpestre küldték a gazdag rokon, Neuschloss család fatelepére dolgozni. Gyula dúsgazdag fakereskedő és építési vállalkozó lett. Az ő cége építette az újpesti Városházát, a Víztornyot, valamint kezdeményezte és finanszírozta a szülőotthon létrejöttét. Az 1920-as évek közepén tönkrement. Feleségével, Kéry Hedviggel négy gyermeket neveltek fel.

Margit 16 évesen meghalt vakbél-gyulladásban.

Ervin magas rangú vezérkari tiszt lett. A szarajevói merénylet idején éppen a Ferenc Ferdinándot fuvarozó autó mögötti harmadik kocsit vezette. 1919-ben öccsével együtt kikeresztelkedtek. Az 1920-as években nevét Ságira magyarosította.

György (1895–1961) építőmérnök, vállalkozó, majd a bátyjánál alacsonyabb rangú, de annál vidámabban élő katonatiszt lett, mígnem megrokkant. Feleségével, a katolikus Pecsornik Rózával (1900–1962) 1945 után nagy szegénységben éltek. A család 1956 előtti életének nagy része a kitelepítés előli menekülés jegyében zajlott. Egy gyermekük született, György (1942) mérnök, Miskolcon él. Ő az utolsó Schreiber.

Scheiber Erzsébet rövid házasság után elvált első férjétől, Pernesz Mátyástól, aki a családi legendák szerint főleg különböző szerencsejátékokon játszotta el apósa pénzét. Miután elváltak, Erzsébet, még mindig nagyon fiatalon, hozzáment Dr. Lengyel Sándor (1889–1958) ügyvédhez, akinek felmenői, Lőwy néven Pancsován (mai neve: Pančevo), a Monarchia utolsó Duna menti városában, néhány kilométerre Belgrádtól éltek. Apja szegény, zsidó pék volt. Még a „hideg napok” előtt sikerült elmenekülniük.

A házaspárnak két gyermeke született, István és Mária (1926–2012). Lengyel István nem élte túl a munkaszolgálatot.

Ladányi (Weisz)

Ladányi (Weisz) Ármin (1878–1944) a 19. század legvégén költözött Veszprémből Újpestre. Apja Veszprémben volt szabó, de meglehetősen jól nősült, így a családnak elég pénze volt ahhoz, hogy fiukat taníttassák. Ármin a budapesti orvostudományi egyetemen diplomázott. 1898-ban nevét Weiszről Ladányira magyarosította. Belgyógyász, újpesti tiszti főorvos lett. Négy évig volt a „gróf Károlyi” kórház orvosa. 1914–1918 között vezette az újpesti hadi- és járványkórházat. 1928-ban a városi szegényház gondnoka volt.

1909-ben kötött házasságot az újpesti Deucht Margittal (1891–1944). Két gyerekük született, Magda (1911–1944) és Imre (1914–1991).

Fried Béláné Ladányi Magdát és két gyermeküket, Máriát (1936–1944) és Jánost (1939–1944) Auschwitzban gyilkolták meg.

Ladányi Imre feleségül vette Schreiber Gyula unokáját, Lengyel Máriát. Gyermekei: János (1949) szociológus, egyetemi tanár, valamint Borbála és Katalin (1952) ikrek.

A Ladányi családból a katonaságot, munkaszolgálatot és hadifogságot megjárt Ladányi Imre, a Schreiber felmenők közül a két nagyszülő (Dr. Lengyel Sándor és felesége) és lányuk, Mária kivételével mindenki elpusztult a holokausztban.

Képek:

1. Schreiber Julius (Gyula)

2. Anyám (Lengyel Mária)+Anyám bátyja (Lengyel István)

3. Apám (Ladányi Imre) munkaszolgálatban

4. Két iker húgom (L. Borbála és L. Katalin)+én, 1950-es évek vége

5. Jobbról: Schreiber Gyula és felesége (Kéri Hedvig) Váci út 11. alatti házuk télikertjében, vendégekkel

6. Apám, L. Imre szovjet hadifogságban. ülő sor7, jobbra, 1947

7. Apám és én 1956 körül

8. Ladányi család, három generáció (jobb oldalon áll Fried Béla, L. Margit férje)

9. A Schreiber-Ladányi család, 3 generáció

10. Anyai dédanyám, Kéri Hedvig

Holokauszt

A Horthy-korszak 1930-as évektől felerősödő antiszemitizmusa természetesen az újpestieket is érintette. 1940 májusában meggyalázták az újpesti zsidó temetőt. 1942-től a hadköteles zsidó férfiakat SAS-behívóval tényleges katonai szolgálatra kötelezték, majd bevezették számukra a fegyvertelen, egyenruha nélkülimunkaszolgálatot.

A vallási majd faji alapon diszkrimináló törvényeket követően az 1944. március 19-i német megszállás után a magyar hatóságok közreműködésével kezdődött el a zsidóság szisztematikus elpusztítása. A zsidónak minősített polgárokat sárga csillag viselésére, értékeik beszolgáltatására kötelezték, elkobozták rádiójukat, kikapcsolták telefonjaikat, nem tarthattak kutyát. Bevonták élelmiszerjegyeiket is és elkezdődtek a kilakoltatások, amely végrehajtására a felállított újpesti Zsidó Tanácsot (tagjai: dr. Friedman Dénes, dr. Székely György, dr. Lengyel László és Szűcs János) kötelezték.

1944. április közepe és július eleje között Magyarországon több mint százhetven gettóban vagy gyűjtőtáborban 437 ezer zsidót zsúfoltak össze. Budapesten június végén a zsidókat úgynevezett csillagos házakba koncentrálták, november végén hozták létre a gettót.

Az első deportálóvonat Kistarcsáról indult el 1944. április 28-án. Május 15. és július 8. között a holokauszt legnagyobb deportálási akciójának keretében mintegy 435 ezer embert hurcoltak el 147 vonattal, 10-15 ezer kivételével Auschwitz-Birkenauba. Körülbelül 320 000-en azonnal gázkamrába kerültek és nagyjából 110 000 foglyot kényszermunkára osztottak be.

Hess Pál, Újpest polgármesterének 1944. május 13-i jelentése szerint mintegy 6000 újpesti zsidót május 22. és 29. között az Attila, Beniczky, Baross, Fiume, Fóti, József és Toldi utcák által határolt gyárnegyedben kialakított gettóba kellett költöztetni. A többieket június 21. és 23. között sárga csillagokkal megjelölt házakba zsúfolták össze. A zsúfolt csillagos házakban élő zsidók este 6 órától reggel 11 óráig nem hagyhatták el lakóhelyüket.

A gettósított újpesti zsidókat július elején kihajtották a Magdolna városi pályaudvarra (ez a mai Angyalföld állomás a Kánfor utcában), majd onnan Nagyváradról hozatott csendőröktől őrizve a békásmegyeri, budakalászi és a monori téglagyárba hurcolták őket, összezsúfolva a kispesti, pesterzsébeti, pestújhelyi zsidókkal. Hess azt jelentette az alispánnak, hogy július l-jén 3483, július 2-án 3741 és július 3-án 626 zsidót szállítottak el Újpestről.

Július 6-án Horthy bejelentette, amit már június végén elhatározott: leállítja a deportálásokat. A vidékinek tekintett – és ide tartozott Újpest is – zsidóság elhurcolása azonban még ezt követően három napig folyt, július 9-én fejeződött be. A Budapest-környéki települések zsidóként gettókba zsúfoltjait, 24 128 főt, nyolc vasúti szerelvénnyel július 6. és 9. között hurcoltak el.

Újpestről 14 ezer zsidót deportáltak. A teljesség kedvéért: ezt követően még július 19-én a kistarcsai táborból 1220, július 24-én Sárvárról további 1500 zsidót deportáltak.

Az elhurcoltak döntő többsége sem itt, sem másutt nem térhetett már vissza.

Az Újpesti Zsidó Hitközség 1945 után

A holokausztot nagyjából 2000 zsidónak minősített újpesti polgár élte túl. Az Újpesti Zsidó Hitközség 1946-banújraalakult dr. Murányi Miklós főrabbivá és Schwartz Jenő elnökké választásával. Egy évvel később befejeződött a feldúlt zsinagóga renoválása. A padokat Hajós Alfréd tervezte. Az udvarban emlékművet építettek az áldozatoknak, amelyet 1948. július 25-én avattak fel. Az eseményen részt vett Tildy Zoltán köztársasági elnök is.

A Szabad Újpesti Zsidó Élet című újság adatai szerint 1945 és 1948 között 181 esküvő köttetett, 141 gyerek született és 48 kikeresztelkedett tért vissza a zsidó egyházba.

Ma az Újpesti Zsidó Hitközségnek közel száz tagja van. Működik az Újpesti Zsidó Szeretetotthon és az Israel Sela fogyatékosokat gondozó otthon.

Minden év júliusában fáklyás menettel emlékeznek az újpestiek a mártírokra.

Újpesten 1945 után rabbi tisztséget viseltek:

Murányi Miklós

Domán István

Schőner Alfréd

Raj Ferenc

Deutsch Róbert

Landeszmann György

Frölich Róbert

Markovits Zsolt

Radnóti Zoltán

Deutsch László

A jelenlegi rabbi: Szerdócz J. Ervin (előtte 2008-tól 2014-ig rabbihelyettes).

Wolfner család

A Wolfnerek Netraschitzból (ma Csehország) érkeztek. Szinte a semmiből hozták létre Magyarország egyik legnagyobb és nemzetközileg is elismert gyárát, lettek az ország egyik legnagyobb vagyonú, de a jótékonykodással, a szociális intézkedésekkel is messze kitűnő családja. A gyár legjobb időszakában 2700 munkást és 80 tisztviselőt foglalkoztatott. Az 1948-ban államosított üzemet 2007-ben lebontották.

Wolfner Gyula (1814–1889) és testvérei, Náthán (1806–1877), Zsigmond (1812–1882) és Lajos (1824–1912) először Pesten telepedtek le. Gyula gyapjú- és birkabőr-kereskedőként kezdte, majd 1840-ben az első telepesek egyikeként bőrcserző és kikészítőüzemet alapított, a Duna vizét használva gyapjúmosással is foglalkozott. 1855-ben társult öccsével, Lajossal, így jött létre a Wolfner Gyula és Társa Közkereseti Társaság. 1873-ban egy konkurens üzem felvásárlásával az ország legnagyobb bőrfeldolgozó gyárává vált.

Gyula számos szakmai és jótékonysági szervezetben viselt tisztséget, így vezetőségi tagja volt például a Pesti Zsidó Hitközségnek, valamint az újpesti Chevra Kadishának is. Végrendeletében nagy összeget hagyományozott oktatási, kulturális és jótékony célokra, köztük a mai Károlyi Sándor (a települést alapító István fia) Kórház építésére.

Gyula halála után öccse, Lajos vette át a gyár irányítását. Ő szintén bőrfeldolgozó tímárként kezdte. 1841-ben követte fivérét Új Megyerre. Harcolt az 1848–1849. évi szabadságharcban, egyike volt annak a tíz honvédnek, akit a község kiállított.

A szabadságharc után a bőrüzem töretlenül fejlődött. Lajos több közéleti szerepet is vállalt, 1854-től 16 évig Újpest törvénybírója volt. 1871-ben javasolta, hogy Újpest váljon ki Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyéből és csatlakozzon Pest városához. 1891-ben már ötödik volt az újpesti virilis listán, megelőzve Károlyi Lajos grófot. 1904-ben mint Újpest alapítója nemesi címet kapott, „újpesti” előnévvel.

A Wolfnerek több, a korban ritkaságnak számító szociális intézkedést is bevezetettek: betegsegélyező pénztárt, balesetbiztosítást, segélyalapot, a szegényeknek ingyen ebédet és tűzifát biztosítottak.

Wolfner Lajosnak és feleségének, Beimel Karolinának hét gyermek született: József (1856–1932), Nándor (1858–1924), Ignác, Ilona, Sándor, Tivadar (1864–1929) és Gyula (1868–1945). A család a Váci út 11-ben, az üzem területén lakott. Lajos fokozatosan átadta gyerekeinek a vállalat irányítását.

1894-ben halálos áldozattokkal járó hatalmas tűz pusztított a gyárban, sok épület és berendezés teljesen megsemmisült. A gyárat újjáépítették, és egyben korszerűsítették.

Wolfner József a gyár kereskedelmi és pénzügyeiért felelt, részt vett országos ipari és banki szervezetekben is. Elnöke volt a Magyar Országos Központi Takarékpénztárnak (MOKTÁR).

Feleségével, Heidlberg Jozefinnel három gyermekük született: Erzsébet, Emília és György (1888–1940).

Wolfner Nándor hatalmas bőripari szaktudást szerzett európai útjai során. Neki köszönhető, hogy a Wolfner-bőrgyár többször is elnyerte a legjobb vállalkozásnak járó aranyérmet, és hogy világszínvonalúvá vált. 1901-ben, az angol hadvezetéstől kapott megrendelés okán a legtöbbet exportáló magyar cég lett. Nemcsak európai exportra, hanem a tengeren túlra is termeltek. Nándor felesége, Lévy Margitta korai halála (1896) után egyedül nevelte lányát, Karolint.

Wolfner Tivadar a Budapesti Műegyetemen végzett. Tisza István hűséges támogatója, a Szabadelvű párt jelöltjeként 1896-tól 1905-ig Gödöllő országgyűlési képviselője. Képviselőként a Wolfner gyárban minden tevékenységét felfüggesztette. Tagja volt az országgyűlés véderőbizottságának, a Magyar Gyáriparosok Országos Szövetségének, a Magyar Bőriparosok Országos Egyesülésének elnöke, Újpest díszpolgára. 1918-ban Weisz Manfréddal együtt bárói rangot kapott IV. Károlytól „a háború tartama alatt a hadi ipar terén a katonai érdekek előmozdítása körül kifejtett tevékenységük által szerzett érdemeik elismeréséül”. Szintén bárói rangot kapott felesége, Herzfelder Mária, valamint négy gyermekük, János (1894–1964), Vera, Lilly és András (1898–1945).

Wolfner Gyula az egyik legkiválóbb magyar műgyűjtő volt. Testvérei halála után ő lett a cég vezetője, fia, László (1901–1972), Tivadar fia, András és József fia, György társtulajdonosok voltak. A Wolfner gyár az 1930-as években volt a legsikeresebb, különösen az 1936-ban és 1937-ben, amikor is részvénytársasággá vált. József foglalkozott a nyersanyag beszerzésével és az üzlettel, András vezette a cipő- és konfekcióüzemet és a gumigyárat. 1936-ban Angliában angol–magyar bőrgyárat alapítottak. A gyárat világszínvonalúvá tették. A talpbőr mellett a gépszíj vált a legismertebb termékké, a Wolfner-féle gépszíj világmárka lett.

1939-ben a második zsidótörvény jogfosztottá tette a Wolfner családot, valamint a gyár több vezetőjét is. 1944-ben a nyilasuralom alatt a gyárat teljesen kifosztották, mindent Németországba szállítottak.

A holokausztot a Wolfner családból László élte túl, aki 1948-ban Kanadába emigrált. Raul Wallenberg segítségével megmenekült Tivadar két lánya, Vera és Lilly, valamint idősebb fia, János.

Wolf Emil – Chinoin

Wolf Emil (1886–1947) Wolf Mór nagykereskedő és Löbl Mária fia Budapesti született. Münchenben szerzett vegyészmérnöki diplomát 1907-ben. Ekkorra apja Nagymező utcai festékboltja tönkre ment, így Richter Gedeon gyárában kezdett dolgozni.

Önálló üzemalapítási álma megvalósításához partnerre talált volt évfolyamtársában, Kereszty Györgyben, aki aztán betegsége miatt alig tíz év után visszavonult. 1910-ben a két 25 éves vegyész egy fészert bérelt az angyalföldi Petneházy utcában. Ebben, az előtte nem sokkal még istállóként működő helyiségben kezdte meg működését az Alka Vegyészeti Gyár. Német mintára olyan üzemet akartak létrehozni, amelyben a gyártás a Richtertől eltérően nem természetben előforduló, növényi és állati eredetű anyagokra, hanem a kémiai szintézisre épül.

A nehezen induló vállalkozás felemelkedését Krausz Simon magánbankár hitelezése tette lehetővé. 1912 januárjában részvénytársasággá alakult a cég, ekkor települt át az újpesti Tó utcába. 1913-tól Chinoin Gyógyszer és Vegyészeti Termékek Gyára néven működött tovább (Az elnevezést eredetileg egy kinin tartalmú gyógyszer nevének szánták).

Az első világháború igen nagy keresletet biztosítottak a gyógyszer- és vegyipar számára. A Chinoin ezekben az években a gyógyszereken és fertőtlenítő készítményeken túl a hadügyminisztériumnak harcigáz-komponenseket is gyártott, tetemes profittal.

A két háború között rendkívül sikeresen fejlődött a cég, egyebek között az inzulin, a szintetikus alapanyagú görcsoldó gyártásával, a hatvanas évek végéig előállított és exportált B-vitaminnal, a hatalmas karriert befutó antibakteriális hatású Ultraseptyllel. Utóbbit a világháborúban minden harctéri kórházban használták a (seb)fertőzések megelőzésére.

Az 1930-as évekre a vállalatnál kiépültek azok a dolgozóknak járó jóléti szolgáltatások és intézmények is, amelyek sokszor a nyereség rovására mentek, így mai szemmel talán elképzelhetetlennek tűnnek. Francia és német nyelvleckét, napközit, gyermekotthont és gyermekkórházat biztosítottak a dolgozóknak a vállalat költségén. A háború nehéz éveiben a vállalat gondoskodott a dolgozók ellátásáról is.

Wolf Emil 1941-ig tölthette be a vezérigazgatói posztot, mivel a német vállalatok és kereskedők bojkottálták a Chinoint, mondván „zsidó vállalat”. 1944-ben Dachauba deportálták, 1945-ben tért haza. A gyárat a szovjet csapatok jóvátételben le akarták szerelni, de az előkészített, Vácon felépíteni tervezett új üzem berendezéseinek átengedésével ezt kiváltották. Wolf Emil már nem érte meg az államosítást, 1947-ben hunyt el.

Szegő Sándor

Édesapja, Szegő Zsigmond, Győrött született, Kohn Ernő és Feigl Anna egyik gyermekeként. Miután házasságot kötött az endrődi Neumann Margittal (1895–1944) Újpestre költöztek. Két fiuk született, Miklós, egy évesen halt meg, Sándor (1924–2019) születésekor. Zsigmond piaci árusként tartotta el családját. Sándor 5 éves, amikor szülei elválnak, apja nem sokkal később meghalt.

Sándort édesanyja egyedül nevelte, Újpesten a Nyár utca 79-ben laktak. Margit textíliákat és ruhákat árult piacokon. Sokszor utazott el otthonról, ilyenkor Sándorra a szomszéd asszony vigyázott.

Neumann Margitot 1944-ben az újpesti gettóból Auschwitzba deportálták, és ott meggyilkolták.

Sándort az újpesti utca nevelte. Nyolc évesen cigizni kezdett, beceneve „Bagó” volt. Az újpesti rakparton, a kikötőben, szappannak szánt, szárított kókuszdiót lopott zsákokból. Iskolába nem járt.

Apai nagynénje, Kohn Margit egy évre magához vette kőbányai otthonába a kallódó Sándort. A nagynéni rendszeresen járt zsinagógába szombaton. Sándor beleszeretett fiatal, gyönyörű zsidó hittan tanárnőjébe, Reich Liviába. Ezért emlékezett még néhány zsinagógai dalra, áldásra, és tudott héberül felolvasni még idős korában is.

Kohn Margit (Zoltán Ödönné) túlélte a holokausztot. Fia, Ernő 1943-ban a bori táborban meghalt.

A nyolc elemi befejezése után, 1940-ben szabóinas lett. Az Újpesti Torna Egyesület (UTE) foci szakosztályában futballozni kezdett. A felvételinél az edző egy focilabdát rúgott a levegőbe, és ő azt az első próbálkozásra sikeresen levette. Nagyon tehetséges hátvéd volt az ifi csapatban, de a zsidótörvények az ő álmait is szétzúzták.

1944. május 15-én munkaszolgálatosként vonult be Jolsvára, majd onnan Fülekre. Közöttük volt Efrajim Kishon, akkori nevén Hoffmann-Kishont Ferenc író és Lazarovics Ernő, a MAZSIHISZ külügyi vezetője.

1944 októberében, éjszaka hajóval vitték őket Budapestre, az Albrecht laktanyában szállásolták el. Nappal a csepeli Weiss Manfréd gyárba vitték dolgozni. Sándor kiszökött a laktanyából, de édesanyját már nem találta. Újpesti, nem zsidó barátai segítették, bújtatták egy ideig. Egy keresztény barátja, Mérei László, saját életét veszélyeztetve, adta oda saját személyi igazolványát. Ezzel sikerült beállnia a leventékhez. Fertőrákosra került, ahol tankcsapdát ásott. Egy idő után bujkálni kezdett a Fertő tónál. 1945. április 9-én szabadult fel.

A teljes Neumann családot megölték, a két testvér kivételével, Eisler István és Eisler Vera a bergen-belseni koncentrációs táborból jött haza. Együtt kezdték életüket újjáépíteni. Egy ideig a szocialista-cionista ifjúsági mozgalom, a Hásomér Hácáir, aktív tagja volt. A mozgalom himnuszát még idős korában is lelkesen tudta énekelni. Ennek ellenére sem ment Palesztinába, az új, magyar szocialista államban reménykedett. Már a kezdetekkor belépett a pártba.

Feleségével, Koós Deborával (Dórával) 1948-ban ismerkedtek meg egy nagykörúti táncházban, amelyet zsidó fiatalok látogattak. 1949. április 3-án kötöttek házasságot. Esküvőjüket a Nagyfuvaros utcai zsinagógában, Salgó rabbi vezette, és az amerikai JOINT jótékonysági szervezet ágynemű garnitúrával támogatta. Két gyermekük született, Éva (1951) és Ágnes (1953). Éva fia, Balog Péter (Yesaja) Izraelben él, a családból ő az egyetlen, aki visszatért a zsidó hagyományokhoz, ortodox vallásos zsidó lett.

Képek

A családi fotón a Szegő család látható:

• Az ülők balról jobbra: Szegő Ernőné (Feigl Johanna), ifj. Szegő Zsigmond, id. Szegő Zsigmond,

• Az álló sor balról jobbra: Szegő László, Szegő Imre, Szegő Margit, Szegő Elza.

• A szöveg mellett Szegő Sándor.

A szöveg alatt balról:

• Első kép: Szegő Zsigmondné (Neumann Margit), ifj. Szegő Zsigmond,

• Második kép: Szegő Sándorné (Koós ), ifj Szegő Sándor

• Harmadik kép: egy barát, Szegő Sándor.

Ländler – Fleiner család

A győri Ländler Mihálynak (1879–1944) és testvérének, Dávidnak cukorka, déligyümölcs és gyarmatáru nagykereskedése volt az Árpád út 71. alatt. Az István téren is működtettek cukorkaüzletet. Ländler Mihály Újpest város képviselő-testületének tagja és az Újpesti Fűszer- és Vegyeskereskedők Egyesületet tiszteletbeli örökös tagja volt.

Mihály és a pápai Hofmann Róza (1880–1944) négy gyereke, Ilona (1898–1944), Imre (1900–1968), Júlia (1902–1944) és Piroska (1909–1944) már Újpesten született.

Ländler Piroskát Auschwitzban gyilkolták meg. Férje, Drexler Pál munkaszolgálatos volt. Fiuk, Miklós túlélte a deportálást, Izraelben telepedett le. Egy ideig Mühldorfban volt, ugyanott, ahol unokatestvére, Neumann Endre (Bandi), aki ott is halt meg.

Ländler Imre ügyvéd első feleségét, Lichtblau Etelt (1913–1944) Auschwitzban ölték meg. Második felesége Lefkovits Rózsa (1915–2007) volt.

Ländler Júlia férje, Pollák Emil (1904–1944) a Fortuna kötőüzem (Újpest, Mária u 60.) tulajdonosa volt. Mindkettőjüket Auschwitzban gyilkolták meg.

Ländler Ilona 1925-ben feleségül ment Neumann Sándor (1896–1937) műszaki rajzolóhoz. Korán özvegyen maradt két gyermekével. Mindhármukat deportálták. Ilona és 16 éves fia, Neumann Endre István Auschwitzban halt meg. Az akkor 18 éves Ágnes (1926–1998) életben maradt, Mauthausenben szabadult fel 1945. május 5-én. 1948-ban férjhez ment Fleiner Pálhoz. Egy gyermekük született, Fleiner Cserba Júlia (1948), akinek három gyereke, hat unokája van. Párizsban él.

Fleiner család

A kiskanizsai Fleiner Vilmos Farkas (1890–1944) házassága előtt Újpesten az Árpád út 49-ben lakott. Vilmos édesapja,Miksa, Karancson született, 1880-ig ott volt kocsmáros és marhakereskedő. Később Nagykanizsán vasúti főkalauzként dolgozott.

Fleiner Vilmos és Haas Erzsébet (Elza) (1895–1944) 1916-ban házasodtak össze Újpesten. Két gyerekük született, Pál(1917–1994) és Magda (1919–1993). Mindketten túlélték a holokausztot, Magda az Egyesült Államokban hunyt el.

Fleiner Vilmos cipészüzeme hosszabb ideig a Váci út 4. alatt volt. Saroktelek lévén, a cím később Árpád út 3-ra változott. Üzemét 1939-ben az Árpád út 13-ba helyezte át. Gyerekkorában egy betegség következtében megsüketült, szolidaritásból üzemében több hallássérültet foglalkoztatott.

Fleiner Vilmost és feleségét Auschwitzban gyilkolták meg.

Képek

Ländler Miháy és felesége, Hofmann Róza

Fleiner Vilmos és Elza, gyerekeik, Pál és Magda

Wollner család

Korvin utca 2.

A Wollner család a Vas megyei Vid településen ortodox zsidó hagyományok szerint élt. Fűszer- és vegyeskereskedésük volt. Wollner Ábrahám (1886 –1944) első felesége, Weltner Janka (1887–1921), Sarolta (1914 –1944), József (1917 –2008) és Lajos (1920 –1974) édesanyja fatalon hunyt el tüdőgyulladásban. Két év múlva Ábrahám újra megnősült, Kohn Elzával (1896 –1944) nevelték tovább a három gyermeket, majd megszületett Erzsébet (1924 –1945), Piroska (1926 –2003) és Éva (1931 –1944).

1928 tavaszán költöztek Újpestre, ahol saját házunkban vegyeskereskedést nyitottak. Ábrahám az első világháborús katonai szolgálatai elismeréseként italmérésre is engedélyt kapott.

Wollner Józsefet 1940-ben, 23 évesen munkaszolgálatra hívták be. 1942-ben Ukrajnába és Oroszországba vitték, 1943-ban, a doni áttörésnél orosz fogságba esett, ahonnan kalandos úton, csak 1946 szeptemberében tért haza. Öccsét, Wollner Lajost szintén munkaszolgálatra hívták be, ahonnan ő is szerencsésen hazakerült.

Az otthon maradt szülőket és a négy lánytestvért 1944. április 5-től kötelezték a sárga csillag viselésére, június 10-től Újpesten a gettóba kerültek, majd július 1-jén Auschwitzba deportálták őket. A tábor felszabadulását közülük egyedül Wollner Piroska élte meg, 18 kg-ra lesoványodva. Svédországi gyógykezelést követően hazatért Budapestre, majd 1947-ben kivándorolt Izraelbe. Férjével, Sankóval két lányuk született, unokáik és dédunokáik Izraelben élnek.

Wollner József a háborút követően folytatta szakmáját és kötő-szövő mester lett. 1948-ban házasodott össze Müller Ibolyával (1918–2002), esküvőjük a Hősök zsinagógájában volt. Két lányuk, unokáik és dédunokáik ma Budapesten élnek.

Kép

A családi kép 1938 körül készülhetett. A képen balról jobbra:

• Wollner József (1917, Kemeneshőgyész – 2008, Budapest)

• Wollner Ábrahám (1886, Köpcsöny – 1944, Auschwitz)

• Wollner Erzsébet (1924 – 1945, Auschwitz)

• Wollner (Piri) Piroska (1926, Kemeneshőgyész – 2003, Kirját Biálik, Izrael)

• Wollner Évi (1931 – 1944, Auschwitz)

• Wollner Lajos (1920, Vid – 1974, Budapest)

• Wollner Ábrahámné, született Kohn Elza (1896 – 1944, Auschwitz)

• Wollner Sári (Lőwy Lajosné Lászlóné) (1914, Vid – 1944, Auschwitz)