Árpád kórház, megálló

Valamennyi kórház a világon egyszerre a remény és szomorúság színtere. Attól függően, hogy ki van a gyógyulás útján, és ki az, akinek a gyógyulása valójában nem várható. Ez határozza meg rokonok és ismerősök hangulatát, de mindenekelőtt a beteg közérzetét.

Árpád kórház, megálló kép

 Ahogy a villamos elhagyta a Rózsa utcát, ahogy elment a fürdő vagy uszoda épülete előtt, már várhattuk az Árpád kórház feltűnését a menet szerinti baloldalon. Messziről is kórháznak látszik, közelről meg még inkább.

 

Eredetileg gyermekkórháznak épült 1905-ben, de erre nem utal semmi az épületegyüttesben, amit 1918-ban felnőtt betegek ápolására is alkalmas részekkel egészítették ki.

Mi, talán 1969-ben, oda vittük a fiunkat, mivel lázgörcse volt torokfájásból kifolyólag, és a fül-orr gégészet gyermekrészlegén gyógyították meg.

Talán öt napig volt az Árpád „vendége”, de az alatt az idő alatt nyugodt éjszakánk nem igazán volt, mert az járt a fejünkben, vajon hogy van, alszik-e vagy éppen mit csinál? Akinek volt már gyereke kórházban, az pontosan tudja, miről van szó: gondolatban és lélekben mindig ott voltunk vele az Árpád kórházban.

Fiunk jól tűrte az ellátást, nem ellenkezett a kezelés ellen, várta, hogy meggyógyuljon. Meg is gyógyult és jött haza.

 

A másik Árpád kórházi történés szomorú, 22 éve, 1995-ben, ott halt meg anyám. Márpedig az a kórház, ahol az anyánk elmegy ebből a világból, örökre szomorú hely marad. Azóta ahányszor elmegyek a kórház előtt, percekre rám telepszik a szomorúság.

 

Mentő vitte, apám volt vele, én már nem Pesten éltem. Érezte, hogy meghalni megy: szép kézírása tönkrement, szinte olvashatatlanná vált. Aznapi naplóbejegyzését félben vagy harmadában hagyta, és várta a mentőautót, ami az Árpádba vitte. Ott már harmadszor volt, és nem igazán tudták, hogy több baja közül melyik a legveszélyesebb.

Szerdán vitték be, és mi, a feleségemmel pénteken utaztunk fel hozzá. A belgyógyászaton feküdt, ha jól emlékszem a második emeleten egy négy- vagy hatágyas kórteremben.

 

Jól bántak vele – amennyire kórházban lehetett –, és lelkiismeretesen keresték, hogy a legutóbbi ottléte óta, még milyen bajok támadták meg. Többfélét találtak.

A kórterem ajtajával szemben lévő ágyban feküdt. Eljövetelünkkor egy mollyal kísért bennünket egészen a folyosóig. Akkor láttuk utoljára. Október 21-e, péntek volt. Apám a rákövetkező szerdán kapta a táviratot, hogy meghalt. Ahogy az orvosok mondták, hirtelen rosszul lett, és ők eldönteni sem tudták, infarktust kapott e vagy embóliát?

Csak utolsó mosolya maradt velem örökre.

Anya nincs többé, és kis ideje már a kórház se!

Újpestnek, valaha négy kórháza volt. Ma, a Városi kórházat leszámítva, ahol az aktív fekvőbeteg ellátás megszűnt és 2015. november 1.-től csak mozgásszervi és kardiológiai rehabilitáció folyik, más kórháza nincs.(Igaz, nincs mozija és korszerű bevásárlóközpontja sem.)

Több mint 100 ezres lakosság esetén ez több mint vétek! Ez baj…

Réti János