Ipar és vágányok

Tízesvillamos – különjárat

Ahogy a tízes villamos Újpest felé jövet túlhaladt az Izzón és a Megyeri úton is, a bőrgyárak épületei között ment a vasúti hídig. A bőrgyárak világa már akkor meglehetősen lehangoló látvány volt. Az iparvágányokkal együtt, meg azokon kívül is.

Ipar és vágányok kép

Hogy ezek a gyárak miként kapcsolódtak egymáshoz, melyik lett melyikből, hogyan egészítették ki egymást, arról fogalmam sincs, de őszintén szólva ezeknek az épületeknek a kissé nyomasztó hangulata olyan szerves része volt Újpestnek, mint például a Városháza. Érdekes, hogy tulajdonképpen nem ismertünk itt dolgozókat, holott a város iparának alapját képezték a bőrgyárak.

Tulajdonképpen három nagy bőrgyár volt ismert Újpesten: a Wolfner gyár (1872), a Mauthner gyár (1887) és a Pannónia Szőrmegyár (1866) a Váci út és a Zsilip utca sarkán. Mind a három a Váci út mellett működött, de egymással szembeni oldalon.

Újpest felől jövet jobb oldalon volt a Wolfner, 1948-tól Táncsics Bőrgyár, vele nagyjából szemben a Mauthner, aminek a neve 1948-tól Újpesti Bőrgyárra változott. Majd 1971-től mindkettő része lett Budapesti Bőripari Vállalatnak. A Zsilip utca sarkán pedig ott volt a Pannónia Szőrmegyár. Valamikor a Wolfnerhez tartozott a túloldali cipőgyár is. Ez később önállósult, és Duna Cipőgyár néven vált ismertté.

Lehangolónak tűnt a bőrgyárak épületegyüttese, legalábbis a tízes peronjáról. Valószínűleg ez annak volt betudható, hogy a munka nehéz volt, egészségtelen, a fizetés pedig kevés. Meg a bőrgyártás leginkább betanított munka volt, különösebb szaktudást nem igényelt. Ez érződhetett látványán és hangulatán is. És akkor a szagról még szó sem esett.

Egyszer a szüleimmel lakáscserét kerestünk, és eljutottunk egy bőrgyár környéki házba. Anyám rá is kérdezett a szagra, mire az ott lakók azt mondták, hogy olykor inkább sült gesztenye illata érezhető. Anyámék visszaléptek.

– Még hogy sült gesztenye – mondta anyám, már az utcán –, nekik legyen mondva.

Attól kezdve bőrgyár környéki címre nem mentünk.

A bőrgyártásról semmit nem tudtunk, ezért ha azt kérdezte volna valaki, hogy mi az a cserzés, hogy annak melyek az előkészítő vizes műveletei, illetve az utána következő mechanikai eljárások, csak néztünk volna. Dehogy tudtuk, hogy a gyártás célja: „tartós, hővel szemben bizonyos mértékig ellenálló, a rendeltetési célnak megfelelő, puha, simulékony vagy feszes, rugalmas bőr előállítása. Plusz a kikészítés, ami a kész bőrt szebbé, tartósabbá teszi.” Eszünkben sem volt ilyesmi!

Mi csak azt láttuk a tízes villamos peronjáról, hogy a hatalmas szállító vagonok, a Mukik jönnek-mennek. Jönnek a gyár felől és mennek a Duna felé, illetve vissza. Azóta az iparvágányok nyomát is eltüntette az idő. Az újpesti bőrgyártás már csak az ipartörténetben létezik, bár bizonyos épületeket meghagytak, és azokat ilyen-olyan célokra bérbe adják.

Bennem egy emlék él a bőrgyárakról, hétéves koromból. A nagy tűz, amikor kigyulladt a Wolfner, akkori nevén Táncsics bőrgyár. Állítólag a cserzőüzemben történt valami. A nagyanyáméktól, az Árpád úton, az udvarról láttuk, hogy ég a bőrgyár, hogy a tűzoltók hatalmas lángok között csákányozzák a tetőn a gerendákat. 1952-őt írtunk akkor.

Réti János